Zárt kapus mérkőzés: Avagy Isten nincs karanténban

Nézőpont – 2020. április 7., kedd | 20:03

Ifj. Obbágy László balkányi görögkatolikus segédlelkész ad lelki táplálékot erre a szokatlan húsvétra készülődve.

„A harmadik vasárnapot éltük meg üres templomban, hívek nélkül. Lassanként sejtem, milyen lehet zárt kapuk mögött futballmeccset rendezni… Mégis javíthatatlanul keresem – nem szurkolókkal teli stadionok, »régi meccsek« felidézésével, sokkal inkább »zárt kapus«, Isten előtti csendességben –, mi lehet az a jó, amit az Úr ebben a karanténos böjtidőben ajándékként elrejtett számunkra.”

„Én pedig irgalmad sokaságában bemegyek a te házadba, imádkozom szent templomodnál a te félelmedben” (Zsolt 5,8).

Épphogy elszürcsölöm napi első kávémat, indulok is „munkahelyemre”, a templomba. Isten szolgájának, egy áldozópapnak mi fontosabb dolga lehet, mint az imádság, azért szenteli fel a főpásztor, hogy az imádság embere legyen. Igen, ez magától értetődőnek tűnik, de ha a szívemre teszem a kezem, be kell valljam: a rohanó, felgyorsult világ gyakran engem is igencsak magával ragad, s a teendők sokasága, a napi feladatok kihívásai közepette elsiklok afelett, ami egész hivatásom lényegét adja. A nagyböjt persze más. Most különösen más. Belépek az Isten házába. Hétköznap reggel egyébként sincs „telt ház”, de most különösen megfog a csend, ami körülvesz. Madarak trillázását hallom. A hitoktatást otthonról, online oldjuk meg, a személyes találkozásokat minimálisra redukáltuk, közösségi alkalmaink megtartására nincs lehetőségünk… Nem a napi feladatok sorjáznak, helyettük a lélek nyugalmát érzem. És e templomi, külső-belső csendben kicsúszik a szívemen, a számon: ez most így van jól.

Így van jól? Még csak 14 hónapja szenteltek pappá, és máris megőrültem?

Kattog az agyam. Úton-útfélen mást sem lehet hallani, mint hogy mekkora kihívás a koronavírus ország(-világ)szerte. És ez így is van. Egy hetünk van húsvétig, és pap meg hívő sem igazán tudja, hogyan fogja megünnepelni az ünnepek ünnepét. Milyen lesz a húsvét pászkaszentelés, kórusban zengő Feltámadt Krisztus nélkül? Családlátogatás, vendégvárás nélkül? Locsolkodás (titkon remélten már büszke apa-fia programként zajló locsolkodás) nélkül? Nem ilyen húsvétunk lesz. És a nagyhét kezdetén mégsem tudok másra gondolni, mint Isten kegyelmére és szeretetére, amely most azt üzeni: milyen jó, hogy idén nem ilyen húsvétunk lesz!

Az esti szertartások végzése közben mindig rácsodálkozom az „enyhe világosságra”. Ahogy beszűrődik a nyugvó nap fénye, megvilágosodik minden: Isten velünk van és velünk is marad! A világ kifordult önmagából. Az ember elfordult Istentől, mert a bűnt, a rosszat, a halált választotta. És Isten ennek ellenére menti és szabadítja meg az embert. Ha belefeledkezem az imába, van, hogy leejtem a csotkit. Rögtön nyúlok érte, hogy felvegyem a földről. Ahogyan azt Isten is teszi velünk. „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva” (József Attila). Dehogynem emel fel! És ezt újra meg újra be is bizonyítja!

Most például azzal, hogy lehetőséget teremt és ad, hogy másmilyen lehessen a nagyhetünk és a húsvétunk. Látjuk, hogy a Feltámadás ünnepe sokak életében, keresztény emberek életében sem arról szól, amiről szólnia kellene. Vannak, akik „elnyuszizzák”, „eltavaszolják” az ünnepet. Sok család wellness-hétvégét szervez, másoknak a tavaszi nagytakarítás és bevásárlás esik épp nagypéntekre, nagyszombatra. És éppen az felejtődik el, miről is szól a nagyböjt sugárzó szomorúsága, a nagypéntek fájdalma, a nagyszombat csendje, a feltámadás hajnalának kitörő öröme. De minket, papokat is megkísért, hogy egyrészt kimerüljünk e jelenség szidalmazásában, másrészt felületes „kifelé ünneplésben” teljesítsük feladatainkat.

Meggyőződésem, hogy ez a nagyböjt, ez a karantén, ez a kínkeserves állapot hosszú távon épülésünkre fog szolgálni. Isten nem vonult karanténba – találjunk vissza hozzá! Néhány hete súlyos, de észszerű főpásztori döntés született, s most meg kell találnunk az otthoni imádság módját. A Kowalsky meg a Vega énekel arról, hogy „nem aranyból, nem földből, nem pénzért, nem kőből valahol a szívemben majd új templom épül”, ezt a templomot pedig mi építjük! Isten ott van és ott lesz mindenütt – otthoni „templomainkban”, „házi szentélyünkben” is.

Ugyanakkor… A focimeccseken is ott az edző, a szakmai stáb, a cserejátékosok, a segítők. A papot is elkíséri családja az ünneplésre. Papcsaládként is hatalmas lehetőség előtt állunk. E válságos hetek hozhatnak családos csalódást – és adhatnak erőt és életre szóló lelki élményt, az istenközelség számunkra most is adott kegyelmi esélyét.

Csendes ünnepünk lesz. Szívünkben, családunkban, egyházunkban mégis igazán nagyot szólhat.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Indafoto.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria