XIV. Leó pápa beszéde a püspökökhöz: Közösségi, egységteremtő emberek legyetek!

Beszédében a Szentatya arra biztatta őket, hogy a hit, remény, szeretet isteni erények emberei legyenek, ugyanakkor lelkükre kötötte a pásztori megfontoltságot, a szegénységet, a teljes önmegtartóztatást a cölibátusban és az emberi erényeket is.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Béke veletek!

Kedves Püspök Testvérek, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Nagyra becsülöm és csodálom, hogy vállalkoztatok arra, hogy zarándokként Rómába jöttök, jól tudom ugyanis, mennyi sürgős püspöki teendőtök van. De mindegyikőtök, mint én is, mielőtt pásztor lenne, az Úr nyájának juha! Így mi is meghívást kaptunk, sőt mi elsőként, hogy áthaladjunk a szent kapun, mely a Megváltó Krisztust jelképezi.

Ahhoz, hogy a gondjainkra bízott Egyházat vezethessük, engednünk kell, hogy ő, a jó pásztor mélyrehatóan megújítson bennünket, hogy teljesen hozzáidomuljunk az ő szívéhez és az ő szeretetmisztériumához.

„Spes non confundit”, „a remény nem csal meg” (Róm5,5). Hányszor ismételte el Ferenc pápa Szent Pálnak ezeket a szavait! A jelmondatává váltak, olyannyira, hogy a szentévet meghirdető bulla kezdő szavainak választotta őket.

Mi, püspökök vagyunk e prófétai áthagyományozás első örökösei, meg kell őriznünk és tovább kell adnunk Isten népének, szóval és tanúságtétellel. Néha azt hirdetni, hogy a remény nem csal meg, azt jelenti, hogy szembe úszunk az árral, a látszólag kiút nélküli fájdalmas helyzetek nyilvánvalósága ellenére is. De éppen az ilyen helyzetekben tud legjobban megmutatkozni, hogy hitünk és reményünk nem tőlünk, hanem Istentől származik. És akkor, ha valóban közel vagyunk a szenvedőkhöz, ha szolidárisak vagyunk velük, a Szentlélek felélesztheti az emberek szívében a már majdnem kialudt lángot is (vö. Spes non confundit bulla, 3).

Szeretteim, a pásztor a remény tanúja a szilárdan Istenben lehorgonyzott és az Egyház szolgálatára teljesen átadott életének példájával. És ez annyiban valósul meg, amennyiben személyes életében és apostoli szolgálatában azonosul Krisztussal: ekkor az Úr Lelke formálja gondolkodásmódját, érzéseit, viselkedését. Időzzünk el együtt néhány, ezt a tanúságtételt jellemző vonásnál.

Először is, a püspök az egység látható elve a rábízott részegyházban. Az ő feladata biztosítani, hogy ez a részegyház a tagjai közötti egységben és az egyetemes Egyházzal való közösségben épüljön, felhasználva a különböző ajándékok és szolgálatok hozzájárulását a közös növekedéshez és az evangélium terjesztéséhez. Ebben a szolgálatban, mint egész küldetésében, a püspök számíthat arra a különleges isteni kegyelemre, amelyet püspökké szentelésekor kapott: ez tartja meg őt mint a hit tanítóját, mint megszentelőt és spirituális vezetőt; ez élteti odaadását Isten országáért, az emberek örök üdvösségéért, a történelemnek az evangélium erejével való átalakításáért.

A második szempontot, melyet szeretnék szemügyre venni – ismét csak Krisztusból mint a pásztor életének formájából kiindulva –, a következőképpen határoznám meg: a püspök mint az isteni (teologális) élet embere. Ami azt jelenti, hogy a Szentlélek működése iránt teljesen tanulékony ember, aki felszítja benne a hitet, a reményt és a szeretetet, s azokat a tűz lángjához hasonlóan táplálja a különböző egzisztenciális helyzetekben.

A püspök a hit embere. Itt eszembe jut a Zsidóknak írt levélnek az a csodálatos oldala (vö. 11. fejezet), ahol a szerző Ábeltől kezdve hosszan sorolja a hit „tanúit”; különösen is Mózesre gondolok, akit Isten arra hívott meg, hogy a népet az ígéret földjére vezesse: „szilárd maradt – mondja a szöveg –, mint aki lája a láthatatlant” (Zsid11,27). Milyen szép a hit emberének ez a leírása: olyan ember, aki Isten kegyelméből túllát a jelenen, látja a célt, és állhatatos marad a megpróbáltatásban. Gondoljunk azokra az alkalmakra, amikor Mózes közbenjár a népért Istennél. Látjuk hát:

a püspök a maga egyházában a közbenjáró, mert a Lélek elevenen tartja a hit lángját a szívében.

Ugyanebből a szempontból a püspök a remény embere, mert „a hit a remélt dolgok alapja és a nem láthatók bizonyítéka” (Zsid11,1). Különösen akkor, amikor a nép útja nehezebbé válik, a pásztor – isteni erénnyel – segít, hogy a nép ne essen kétségbe: nem szavakkal, hanem közelséggel. Amikor a családok túl nehéz terheket hordoznak, és az állami intézmények nem támogatják őket megfelelően; amikor a fiatalok csalódottak, és megcsömörlöttek az illuzórikus üzenetektől; amikor az idősek és a súlyos fogyatékossággal élők elhagyatottnak érzik magukat, a püspök közel van, nem recepteket kínál, hanem az evangéliumot egyszerűségben és egymással való osztozásban megélni igyekvő közösségek tapasztalatát.

Így a hit és a remény összeolvad benne mint a pásztori szeretet emberében. A püspök egész élete, egész – oly különböző és sokrétű – szolgálata ebben találja meg egységét, amit Szent Ágoston amoris officiumnaknevez. Itt fejeződik ki és válik láthatóvá legmagasabb fokon teologális egzisztenciája. Az igehirdetésben, a közösségek látogatásában, a papok és a diakónusok meghallgatásában, az igazgatási döntésekben egészen a pásztor Jézus Krisztus szeretete élteti és motiválja.

Krisztus kegyelmével, melyet a püspök az Eucharisztiából és az imádságból nap mint nap merít, a koadjutorpüspök vagy segédpüspöke, az emeritus püspök és a szomszédos egyházmegyék püspökei, a legközelebbi munkatársai, valamint a nehéz helyzetben lévő vagy beteg papok iránti testvéri szeretetre ad példát. Szíve nyitott és befogadó, ahogy otthona is.

Kedves testvérek, ez a pásztor életének teologális középpontja. A középpont köré szeretném elhelyezni a többi nélkülözhetetlen erényeket, melyeket mindig ugyanaz a Lélek éltet: a pásztori megfontoltságot, a szegénységet, a teljes önmegtartóztatást a cölibátusban és az emberi erényeket.

A pásztori megfontoltság az a gyakorlati bölcsesség, amely a püspököt a döntéseiben, a kormányzásban, a hívekkel és hívek társulásaival való kapcsolataiban vezérli. A megfontoltság világos jele a párbeszédnek mint stílusnak és módszernek a gyakorlása a kapcsolatokban és a részvételi testületek vezetésében is, vagyis a szinodalitás irányításában a részegyház keretében. E tekintetben Ferenc pápa nagy lépést tetetett meg velünk azáltal, hogy pedagógiai bölcsességgel hangsúlyozta a szinodalitást mint az Egyház életének dimenzióját. A pásztori megfontoltság azt is lehetővé teszi a püspök számára, hogy úgy irányítsa az egyházmegyei közösséget, hogy mind a hagyományokat megbecsülje, mind új utakat kezdeményezzen.

Hogy az Úr Jézusról tegyen tanúságot, a pásztor evangéliumi szegénységben él. Egyszerű, józan és nagyvonalú stílusa van, méltóságteljesen, ugyanakkor az emberek többségének körülményeihez igazodva él. A szegényeknek atyát és testvért kell találniuk benne, nem szabad kényelmetlenül érezniük magukat, ha találkoznak vele, vagy ha otthonába lépnek. Személyesen szakított a gazdagsággal, nem engedi, hogy pénzzel vagy a hatalom más formáival lekenyerezzék.

A püspöknek nem szabad elfelejtenie, hogy Jézushoz hasonlóan őt is Szentlélekkel kenték fel, és arra kapott küldetést, hogy elvigye az örömhírt a szegényeknek (vö. Lk 4,18).

A tényleges szegénység mellett a püspök a szegénységnek azt a formáját is megéli, ami a cölibátus és a szüzesség a mennyek országáért (vö. Mt 19,12). Nem csupán nőtlenségről van szó, hanem a szív és a magatartás tisztaságának gyakorlásáról, így élve meg Krisztus követését, felkínálva mindenkinek az Egyház igazi képét, a tagokban és a Főben egyaránt szent és tiszta Egyházét.

Eltökélten és határozottan kell fellépnie a botrányt kiváltó helyzetekben és minden, különösen kiskorúakkal szembeni visszaélés ügyében, betartva a hatályos rendelkezéseket.

Végül a pásztornak azokat az emberi erényeket is ápolnia kell, amelyeket a zsinati atyák is meg akartak említenia Presbyterorum ordinis kezdetűhatározatban (3. pont), és amelyek különösen segítik a püspököt szolgálatában és kapcsolataiban. Megemlíthetjük a szavahihetőséget, az őszinteséget, a nagylelkűséget, az elme és a szív nyitottságát, azt a képességet, hogy együtt örüljön az örvendezőkkel és együtt szenvedjen a szenvedőkkel; hasonlóképpen az önuralmat, a tapintatot, a türelmet, a szerénységet, a nagy hajlandóságot a meghallgatásra és a párbeszédre, valamint a szolgálatkészséget. Ezeket az erényeket is, melyekkel mindannyian többé-kevésbé természetünknél fogva fel vagyunk ruházva, Jézus Krisztushoz hasonulva, a Szentlélek kegyelmével ápolnunk kell.

Szeretteim, Szűz Máriának, valamint Szent Péter és Pál apostoloknak a közbenjárása nyerje el nektek és közösségeiteknek azokat a kegyelmeket, amelyekre a legnagyobb szükségetek van.

Különösen segítsen benneteket abban, hogy közösségi emberek legyetek, hogy mindig előmozdítsátok az egységet az egyházmegye papságában, és hogy kivétel nélkül minden pap megtapasztalja a püspök atyaságát, testvérségét és barátságát.

Ez a közösségi szellem bátorítja a papokat lelkipásztori munkájukban, és segíti növekedni egységben a részegyházat.

Köszönöm, hogy imáitokban megemlékeztek rólam! Én is imádkozom értetek, és szívből adom rátok áldásomat.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír