XIV. Leó pápa a Szent Anzelm-templomban: Krisztust állítsuk életünk és küldetésünk középpontjába!

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közzétesszük.

„Te Péter vagy, és erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18). Kedves testvéreim, Jézusnak ezeket a szavait hallottuk, miközben e templom felszentelésének 125. évfordulójára emlékezünk. XIII. Leó pápa különösen fontosnak tartotta e templom létrejöttét, és ő maga szorgalmazta megépítését.

Szándéka szerint e templom felépítésének – a hozzá kapcsolódó nemzetközi tanulmányi központtal együtt – hozzá kellett járulnia ahhoz, hogy a bencés jelenlét megerősödjön az Egyházban és a világban, mégpedig a Bencés Konföderáción belüli egyre szorosabb egység révén, amelynek érdekében a prímás apát hivatalát is bevezették. Mindezt azért, mert meg volt győződve arról, hogy ősi rendetek nagy segítségére lehet Isten egész népének egy olyan kihívásokkal teli időszakban, mint amilyen a 19. és a 20. század közötti átmenet volt.

A monasztikus szerzetesség kezdettől fogva „úttörő” valóság volt, amely arra ösztönzött bátor férfiakat és nőket, hogy az imádság, a munka és a tevékeny szeretet központjait hozzák létre a legeldugottabb és legzordabb helyeken. Gyakran kietlen vidékeket alakítottak át termékennyé és gazdaggá – mezőgazdasági és anyagi, de mindenekelőtt lelki értelemben. A monostor így mindinkább a növekedés, a béke, a vendégszeretet és az egység helyévé vált, a történelem legsötétebb időszakaiban is.

A mi korunkban sem hiányoznak a kihívások, amelyekkel szembe kell néznünk. A gyors változások, melyeknek tanúi vagyunk, kihívások elé állítanak bennünket, kérdéseket intéznek hozzánk, korábban ismeretlen nehéz helyzeteket teremtenek. Ez a szentmise arra emlékeztet bennünket, hogy – Péter apostolhoz, és vele együtt Benedekhez és sok más szenthez hasonlóan – mi is

csak akkor tudunk válaszolni a hivatásunk követelményeire, ha Krisztust állítjuk életünk és küldetésünk középpontjába,

ha hívő meggyőződéssel Megváltónkként ismerjük el őt, és ezt konkrét formában megéljük az imádságban, a tanulásban és a szent életre való törekvésben.

Itt mindez többféleképpen megvalósul: mindenekelőtt a liturgiában, majd a lectio divina gyakorlatában, a tudományos kutatásban és a lelkipásztori szolgálatban, olyan szerzetesek részvételével, akik a világ minden tájáról érkeztek, valamint a különböző hátterű és helyzetű papok, szerzetesek, szerzetesnők és világi hívők bevonásával. A monostornak, az egyetemnek, a liturgikus intézetnek és a templomhoz kapcsolódó lelkipásztori tevékenységeknek Szent Benedek tanítása szerint egymással való egyre nagyobb együttműködésben kell növekedniük, hitelesen, „az Úr szolgálatának iskolájaként” (Szent Benedek: Regula, Prológus, 45).

Ezért gondoltam, hogy az a komplexum, amelyben most vagyunk,

olyan valóság, amelynek arra kell törekednie, hogy dobogó szívvé váljon a bencés világ nagy testében, középpontjában – Szent Benedek tanítása szerint – a templommal.

Az olvasmány (vö. Ez 43,1–2.4–7a) a templomból fakadó folyó képét tárta elénk. Ez összhangban van a szív képével, mely a vér éltető erejét pumpálja a testbe, hogy minden tag táplálékot és erőt kapjon a többiek javára (vö. 1Kor 12,20–27); valamint a szentleckében hallott lelki épület képével, amely épületnek szilárd szikla, Krisztus az alapja (vö. 1Pt 2,4–9).

A Sant’Anselmo szorgalmas „méhkasában”

legyen ez az a hely, ahonnan minden kiindul és ahová minden visszatér, hogy megvizsgálást, megerősítést és elmélyítést találjon Isten előtt,

amint azt Szent II. János Pál pápa javasolta, amikor meglátogatta ezt a pápai egyetemet alapításának centenáriumán. Az egyetem védőszentjére utalva azt mondta: „Szent Anzelm mindenkit emlékeztet arra […], hogy az isteni misztériumok megismerése nem annyira az ember szellemi munkájának eredménye, hanem sokkal inkább ajándék, amelyet Isten az alázatosaknak és a hívőknek ad” (Beszéd, 1986. június 1.).

Amint mondtuk, az aostai egyháztanító tanításaira utalt, de azt kívánjuk, hogy ez legyen az a prófétai üzenet is, amely ebből az intézményből eljut az Egyházhoz és a világhoz, annak a küldetésnek a beteljesítéseként, amelyet mindannyian kaptunk: hogy olyan nép legyünk, amelyet Isten megszerzett magának, hogy hirdesse az ő csodálatos tetteit, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg bennünket (vö. 1Pt 2,9).

A templom felszentelése egy szent épület történetének az az ünnepélyes pillanata, amelyben arra szenteljük, hogy

találkozás helye legyen tér és idő, véges és végtelen, ember és Isten között: nyitott kapu az örökre,

ahol a lélek választ talál arra a „feszültségre, amely a pillanatnyi helyzet és az idő fénye, azon szélesebb távlat között áll fenn […], amely megnyit a célként vonzó jövőre” (Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 222).

A II. Vatikáni Zsinat minderről az egyik legszebb szövegében ír, amikor így határozza meg az Egyházat: „egyszerre emberi és isteni, látható, ugyanakkor láthatatlan javakban gazdag, buzgón tevékenykedik, és elmerül a szemlélődésben, jelen van a világban, de az ég felé zarándokol; úgy azonban, hogy benne az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a tevékenység a szemlélődésre, a jelenvaló a jövendő örök hazára irányul és annak van alárendelve” (Sacrosanctum Concilium konstitúció, 2).

Ez életünk tapasztalata, és minden emberé ezen a világon, aki keresi azt a végső és alapvető választ, amelyet „sem test, sem vér” nem tud megadni, csakis a mennyei Atya (vö. Mt 16,17); 

végső soron mindannyiunknak Jézusra van szükségünk, aki „a Krisztus, az élő Isten Fia” (vö. Mt 16,16).

Őt kell keresnünk, és őhozzá kell vezetnünk mindazokat, akikkel találkozunk, hálásan mindazokért az ajándékokért, amelyeket kaptunk tőle, és különösen azért a szeretetért, amellyel megelőzött bennünket (vö. Róm 5,6). Így ez a templom egyre inkább az öröm helyévé válik majd, ahol megtapasztalhatjuk annak szépségét, hogy megosztjuk másokkal azt, amit ingyen kaptunk (vö. Mt 10,8).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír