Ferenc pápa: Az Atya várja visszatérésünket, amikor azt gondoljuk, nélküle is boldogulunk!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Lukács evangéliumának tizenötödik fejezetében találjuk az irgalmasságról szóló három példabeszédet: a megtalált bárányról (Lk 15,4–7), a megtalált pénzről (Lk 15,8–10), valamint a tékozló fiúról, vagy pontosabban, az irgalmas apáról (Lk 15,11–32) szóló példabeszédet. Nagyon jó lenne, ha ma mindannyian elővennénk az evangéliumot, megkeresnénk Lukács evangéliumából a tizenötödik fejezetet, és elolvasnánk a három példabeszédet.

A nagyböjti időszaknak ezen a pontján az evangélium épp ezt az utoljára említett történetet, az irgalmas apáról szóló példabeszédet állítja elénk, melynek főszereplője egy apa, és két fia. Az elbeszélés megérezteti velünk ennek az apának néhány tulajdonságát: olyan ember, aki mindig kész megbocsátani, és remél „minden remény ellenére”. Főként az döbbenetes, mennyire türelmes, amikor szembesül fia azon döntésével, hogy elmegy otthonról: ellenszegülhetett volna, tudván, hogy egy még éretlen fiatalemberről van szó, vagy ügyvédhez is fordulhatott volna, hogy ne kelljen odaadnia örökségét, hiszen még életben van. Ehelyett megengedi neki, hogy elmenjen, bár látja a lehetséges veszélyeket. Így viselkedik Isten velünk: hagyja, hogy szabadok legyünk, még tévedni is, mert amikor megteremtett minket, nekünk adta a szabadság nagy ajándékát. A mi feladatunk, hogy jól éljünk vele. A szabadságnak ez az ajándéka, melyet Isten nekünk ad, mindig lenyűgöz engem!

De annak a fiúnak az elszakadása csak fizikai; az apa mindig ott hordozza őt a szívében; bizakodva várja visszatérését; lesi az utat, hátha meglátja. Egy napon pedig feltűnik, már messziről (vö. Lk 15,20). Ez viszont azt jelenti, hogy ez az apa minden egyes napon felment a tetőteraszra, hogy nézze, nem jön-e a fia! Meghatódik, amikor meglátja, elébe szalad, átöleli, megcsókolja! Micsoda gyengédség van benne! Pedig ez a fiú elég durván bánt vele. De az apa úgy fogadja el, ahogy van.

Az apa ugyanezzel a magatartással fordul a nagyobbik fiúhoz is, aki mindig otthon maradt, most pedig méltatlankodik és tiltakozik, mert nem érti és nem osztja mindazt a nagy jóságot, mely hibázó testvérére irányul. Az apa elébe megy ennek a fiúnak is, és emlékezteti, hogy ők mindig együtt voltak, mindenük közös (Lk 15,31), de örömmel kell fogadnia testvérét, aki végre hazatért. Ez elgondolkodtat engem: amikor valaki bűnösnek érzi magát, valóban semmit érőnek érzi magát, vagy, ahogy hallottam valakitől – sőt, sokaktól –: „Atyám, én csupa szenny vagyok”, nos, ilyenkor kell az Atyához menni. Amikor viszont valaki igaznak gondolja magát – „Mindig helyesen cselekedtem” –, az Atya ugyanúgy jön, hogy megkeressen minket, mert az a magatartás, hogy igaznak tartja magát valaki, az rossz magatartás: gőg! Az ördögtől jön. Az Atya várja azokat, akik bűnösnek vallják magukat, és megkeresi azokat, akik igaznak tartják magukat. Ilyen a mi Atyánk!

Ebben a példabeszédben észre lehet venni egy harmadik fiút is. Harmadik fiút? Hol? Rejtve van! Azt a fiút, aki „nem tartotta kiváltságnak azt, hogy olyan, mint az Atya, hanem kiüresítette önmagát, és rabszolgasorsot vállalt magára” (Fil 2,6–7). Jézus ez a Fiú-Szolga! Ő az Atya karjának és szívének kiterjesztése: ő az, aki a tékozló fiút fogadta, és megmosta koszos lábát; ő az, aki lakomát készített a megbocsátás ünnepére. Ő, Jézus, azt tanítja nekünk: „Legyetek irgalmasak, mint az Atya!”

A példabeszéd apaalakja feltárja nekünk Isten szívét. Ő az irgalmas Atya, aki Jézusban minden mértéken felül szeret minket, mindig várja megtérésünket, valahányszor hibázunk; várja visszatérésünket, amikor eltávolodunk tőle, és azt gondoljuk, nélküle is boldogulunk; mindig kész kitárni karját, bármi történjen is. Az evangéliumban szereplő apához hasonlóan Isten is gyermekeinek tart minket, továbbra is, még ha eltévelyedünk is, és gyengédséggel jön elébünk, amikor visszatérünk hozzá. És végtelen jósággal beszél hozzánk, amikor azt hisszük, igazak vagyunk. Elkövetett hibáink, még ha nagyok is, nem csökkentik szeretetének hűségét. A kiengesztelődés szentségében mindig újrakezdhetünk: ő elfogad minket, visszaadja gyermeki méltóságunkat, és azt mondja: „Menj tovább! Töltsön el béke! Kelj fel, és haladj tovább!”

A nagyböjt húsvétig hátralévő idejében arra hív minket Isten, hogy fokozzuk belső előrehaladásunkat a megtérésben. Engedjük, hogy az Atya szeretetteli pillantása elérjen minket, térjünk vissza hozzá egész szívünkkel, és utasítsunk el minden kiegyezést a bűnnel! Szűz Mária kísérjen minket az irgalmas Isten újjászülő öleléséig!

* * * 

A szentatya szavai az Angelus után:

Kedves testvéreim!

Szeretném kifejezni együttérzésemet a Szeretet misszionáriusainak a súlyos gyász miatt, amely két napja érte őket, amikor megöltek négy szerzetesnővért Adenben, Jemenben, ahol időseket ápoltak. Imádkozom értük és a támadásban megölt többi emberért, és családtagjaikért. Ők a mai kor vértanúi! Nincsenek rajta az újságok címlapján, nem szerepelnek a híradásokban: az egyházért ontották vérüket. Azoknak az embereknek az áldozatai, akik megölték őket, de a közömbösségé is, a közöny világméretűvé válásáé, annak, hogy nem érdekel minket… Teréz anya kísérje a paradicsomba a szeretet eme vértanú lányait, és járjon közben a békéért, valamint az emberi élet szent tiszteletéért.

A béke és az élet melletti elköteleződés konkrét jelenként szeretném megemlíteni a menekülteket segítő humanitárius folyosóknak az utóbbi időben Olaszországban elindított kezdeményezését, és kifejezni csodálatomat érte. Ez a kísérleti projekt, mely összeköti a szolidaritást és a biztonságot, lehetővé teszi azoknak az embereknek a segítését, akik a háború és az erőszak elől menekülnek, mint az Olaszországba már átszállított száz menekült, akik között vannak beteg gyermekek, fogyatékos személyek, háborús özvegyek gyermekeikkel, és öregek. Örülök annak is, hogy ez a kezdeményezés ökumenikus, egyszerre valósítja meg ugyanis a Szent Egyed Közösség, az Olasz Protestáns Egyházak Szövetsége, a Valdens és a Metodista Egyház.

Köszöntelek mindannyiatokat, Olaszországból és sok más országból érkezett zarándokok. Külön is köszöntöm a hágeni (Németország) Katolikus Misszió híveit, a Temesvárról (Romániából), Valenciából (Spanyolországból) és Dániából jött híveket.

Üdvözlöm a tarantói, avellinói, dobbiacói, fanei (Verona) és római plébániai csoportokat; a Milanóból, Almenno San Salvatoréból, Verdellino-Zingoniából, Latianóból és Vigonovóból jött fiatalokat; a Busto Arsizio-i „Don Carlo Costamagna” és a soresinai „Immacolata” iskolát; a „Santa Maria degli Angeli e della Speranza” imacsoportot; valamint a Katolikus Iskolák Öregdiákjainak Nemzeti Szövetségét.

Kérem, emlékezzetek meg imáitokban rólam és munkatársaimról, ma estétől ugyanis péntekig lelkigyakorlaton veszünk részt.

Mindenkinek szép vasárnapot kívánok! Finom ebédet! A viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: L'Osservatore Romano

Magyar Kurír