„Az Ige testté lett, és közöttünk lakott”

Karácsony ünnepének lecsengése után a liturgia nem engedi, hogy a jászol kényelmes melegében maradjunk. A fények elhalványulnak, a karácsonyfa tűlevelei lassan lehullanak, és talán bennünk is kialakul a kísértés, hogy a történetet egy szép emlékké szelídítsük. A mai vasárnap azonban a karácsony mélyebb jelentésére irányítja a figyelmünket: az Ige testté lett.

Isten nem csupán meglátogatta a világot, nem ahogy egy átutazó, aki rövid időre megáll, majd továbbindul, hanem közénk költözött. Otthont vett közöttünk.

János evangéliuma nem történetet mesél, hanem kijelentést tesz: „Kezdetben volt az Ige… és Isten volt az Ige.” A betlehemi gyermek nem egy kiváló ember, aki majd a jövőben isteni rangra emelkedik, hanem az öröktől létező Isten jelenléte, aki emberi sorsot vállal. A megtestesülés nem fejlődés vagy felemelkedés, hanem alászállás, önkiüresítés, amelyben Isten vállalja a törékenységet, a történelmet, a gyermeki gyengeséget.

A mai olvasmány Sirák fiától különösen szépen világít rá erre. A Bölcsesség – amely a teremtménytől különböző, isteni eredetű – sátrat ver „a szeretett városban”. A sátor a jelenlét jelképe: hordozható, mégis állandóságot ígér. Isten nem érintőlegesen szól világunkhoz, hanem gyökeret ver benne.

A kinyilatkoztatás története a jelenlétről szól: ott van népével a pusztában, majd a jeruzsálemi templomban, végül pedig a megtestesülésben: közöttünk lakik. Isten nem könyvből tanít bennünket, hanem jelenléttel.

Szent Pál úgy fogalmaz: „fogadott fiakká legyünk”. A megtestesülés igazi fénye éppen ez: nemcsak Isten gesztusa, hanem meghívás. Nem arról van szó csupán, hogy Krisztus osztozik emberi életünkben, hanem arról is, hogy mi részesedhetünk az ő isteni életében. A Fiú megtestesülése a mi újjászületésünk kezdete. A világosság nem pusztán megvilágít, hanem átalakít, belülről formál, gyógyít és felemel.

Mégis: az evangélium kimondja a fájdalmas mondatot: „a világ nem ismerte fel őt.” Az elutasítás ma sem múlik el. A szeretet végső titka mindig sebezhető. Isten dicsősége az egyszerűségben, törékenységben és közelségben mutatkozik meg. A hit mindig azt jelenti: felismerni az elrejtett jelenlétet a megszokott és hétköznapi dolgokban.

A mai nap arra hív, hogy ne csupán visszaemlékezzünk a betlehemi éjszakára, hanem engedjük, hogy Isten sátorverése a mi életünkben is megtörténjen.

Hol telepedhet meg rajtunk az ő világossága? Ahol befogadjuk: a családi figyelemben, a türelmes gesztusokban, az irgalmas tekintetben, egy kimondott bocsánatkérésben, a csöndben elmondott imában, ott, ahol helyet készítünk neki.

Ez a vasárnap nem búcsú a karácsonytól, hanem az ajándék kibontása. „Mi pedig láttuk az ő dicsőségét” – írja János. Aki látja, az tovább tudja adni. És így válik igazán karácsonnyá az év minden napja: amikor  a jelenlét fényét ott hordozzuk, ahol élünk.

Szerző: Törő András

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír