„Könnyű meglátni bennük Krisztus arcát” – A Jezsuita Menekültszolgálat a boszniai menekültek között

A „szamaritánusok” között van, aki bosnyákul, szerbül, horvátul, arabul beszél, de egymás közt az angolt használják. Körülbelül húszan vannak, muszlimok, katolikus és ortodox keresztények, akik ebben a horvát határhoz közeli, észak-boszniai városban egy kis emberséget visznek a pakisztáni, szingaléz, iraki, afgán menekültek mérhetetlen szenvedéssel teli életébe. A Bihácshoz közeli Sedra és Borići táboraiban segítenek, ahol azok élnek, akik a decemberi tűzeset után el kellett hogy hagyják a lipai tábort.

A horvát Stanko Perica, a JRS délkelet-európai régiójának igazgatója mondta el a Vatikáni Rádiónak tapasztalatait. Mínusz tizenöt fok van. Sokan műanyagot égetnek, hogy egy kis meleget adjon. Az eleve szegény sorsú bosnyákok nagy része nem nézi jó szemmel a nála is jobban segítségre szorulókat, akik egy elhagyott intézetben és nyári sátrakban alszanak hálózsákokban és egy halom takaróval.

A JRS munkatársai beszámolnak a tapasztaltakról a tábort kezelő nemzetközi migrációs szervezetnek és a bosnyák hatóságoknak is, ez utóbbiak azonban nem hallgatják meg a táborban tevékenykedő civil szervezetek felhívásait. Pedig – idézi Stanko atya – Ferenc pápa a Mindnyájan testvérek kezdetű enciklikájában így ír: „Nincsenek határai annak a jognak, hogy az ember méltó életet élhessen, ebből a jogból senki nem zárható ki, függetlenül attól, hová született.” Bosznia-Hercegovina elnöke ellenben fontosnak tartja, hogy „ne fogadjanak migránsokat, mert szerinte ez az egyetlen eredményes politika”.

„Nagyon könnyű felgyújtani a populizmus lángját – mondja erről Stanko Perica –, pedig mi ezen a tájon sajnos már sokat szenvedtünk a populizmus miatt. De úgy tűnik, nem sokat tanultunk belőle.” Az egyházak képviselői összetartanak, a menekültszolgálat bihácsi házában nemrég együtt vacsorázott Slaviša Milanović, a Tanítványokra leszálló Szentlélek szerb ortodox templom plébánosa, Ivan Tucić római katolikus plébánoshelyettes és Teréz anya két nővére, a lengyel Katarina és az indiai Mukti nővér, akik mindennap ennivalót és ruhát visznek a fagyoskodó menekülteknek.

Mielőtt asztalhoz ültek, a JRS boszniai vezetője, a muszlimnak született, de ortodox keresztény hitre tért Hamdija Lipovača előbb egy katolikus, aztán egy ortodox, végül egy muszlim imádságot kezdeményezett, ez utóbbit a libanoni Hesam Almagbaub, a boszniai JRS kulturális mediátorianak a felelőse mondta el. Ez maga az emberi testvériség – jegyzi meg a jezsuita atya.

A munkatársakon kívül is megtapasztalják a szolidaritás szép példáit. Mindennap elmegy például a táborba egy fiatal ukrán nő, aki egy másik táborban lakik, szintén menekültként, ahol kap rendesen enni és melegben lehet. Hollandiában dolgozott, haza kellett mennie Ukrajnába, és nem engedték vissza. Mindennap átjön, hogy segítse a nála is szegényebbeket, elhozza magával az élelmet, amit kapott, hogy megossza másokkal.

Stanko atya sok szomorú történetet hallott már az itt tartózkodóktól, akik belevágtak a „Game”-be – ahogyan nevezik a menekültek a veszélyes, hazárdjátékhoz hasonlítható utat, a horvát vagy a szlovén határon való átkelést – és aztán összeverve visszaküldték őket Boszniába, ahol most öt táborban nyolcezer migráns tartózkodik.

„Ebben a hatalmas szenvedésben bátorít minket, hogy létezik ez a vallásközi együttműködés, emberséget viszünk e testvéreinknek és hallhatóvá tesszük a hangjukat… Mindannyian, ortodoxok, katolikusok, muszlimok azon dolgozunk, hogy segítsük egy kicsit visszaadni ezeknek az embereknek a méltóságát. Mindannyian ugyanazt érezzük. Mindannyiunkat nagyon megrendít ez a szenvedés, ami előtt állunk. Itt vannak a menekültek, akik tanúsítják az emberi gyengeséget, sokan a szabadban alszanak ezekben a hideg téli napokban is, műanyagot égetve tudnak egy kis meleget csiholni, más részről itt vannak a »szamaritánusok«, akik együttérzést, emberséget hoznak közéjük.”

Körülbelül húsz kulturális mediátor dolgozik itt a Jezsuita Menekültszolgálatnak, szinte mindegyikük muszlim, ők fordítanak, hiszen sok menekült nem beszél angolul, vagy csak nagyon keveset. A JRS szolgálata három pillérre épül: kísérni, szolgálni, megvédeni. Ebben a helyzetben a legnehezebb megvédeni az embereket, mert politikai kérdéssé vált a menekültek ügye, könnyű támadási felületet jelentenek, és nem hallgatják meg a hangjukat. Ezért szeretnének a hangjukká válni.

A Jezsuita Menekültszolgálat felelőse hozzáteszi: „Nagyon könnyű meglátni az arcukban Krisztus arcát. Sokkoló, hogy a térdig érő hóban sokan papucsban járkálnak. Sokan mondják, hogy őket látva megfeledkeznek a problémáikról, és ez tényleg így van. Aki mindezt látja, megváltozik, mint ahogy a Krisztussal való találkozásban is megváltozik az ember. Más perspektívából látunk, ami abszolútnak tűnt, relatívvá válik. Ez egy igaz vallásos tapasztalat.”

A menekültek nagyon hálásak a szolgálatnak, mindig megörülnek, ha meglátják a munkatársakat. Nagy örömmel tölti el Stanko atyát, hogy valóban egy kis emberséget tudnak vinni közéjük. Mesélnek az útjukról, a szenvedéseikről, hogy hányszor vágtak neki a „Game”-nek. „Könnyen lehet barátságot kötni velük, és nagy ösztönző erőt ad látni, mekkora vágy van a szemükben egy méltó élet után” – mondja, és hozzáteszi, hogy igazán gazdagító a velük való találkozás. A Szeretet Misszionáriusainak két nővére elmesélte, hogy csupa férfi között mozognak, de egy pillanatig sem érezték soha veszélyben magukat. Ez maga egy fontos tanúságtétel.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: Vatican News

Foto: Vatican News; Avvenire

Magyar Kurír