(Ön)vizsgálati jegyzőkönyv

A vakon született meggyógyításának történetét, majd pedig az azt követő történéseket olvasva az lehet az érzésünk, mintha egy korabeli vizsgálati jegyzőkönyvbe nyernénk betekintést, ahol az „ügy” minél részletesebb felderítése a cél, s ennek érdekében az eset érintettjén túl annak környezetét, családját és a vallási képviselőket is kikérdezik.

Az egészben csak az a furcsaság, hogy a különös eset, a soha nem tapasztalt csoda kivizsgálása valahogy háttérbe szorul a jegyzőkönyvben. Érdektelenné válik, hogy pontosan ki és hogyan gyógyult meg, s csakis az számít, hogy ki hogyan viszonyul a gyógyítást végbe vivő Jézushoz: hogy mellette vagy ellene foglal-e állást. Tapinthatóan érezhető az egész János-evangéliumon végighúzódó feszültség Jézus és köre, valamint a „zsidók”, a „farizeusok” köre között, amely egészen a húsvéti eseményekig egyre csak fokozódva elvezet Jézus peréig, elítéléséig majd haláláig.

Ám mielőtt eljutnánk a vakon született ember hitvallásáig, fel kell figyelnünk egy másik „hitvallásra” (vagy inkább kételyre) is, amely rögtön a találkozás pillanatában vetődik föl. „Ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” – íme a kérdés, amely a 21. század emberében ugyanúgy felmerül, amikor a világfaluvá zsugorodott bolygónk legkülönbözőbb pontjairól a nap huszonnégy órájában válogatott tragédiák sora tárul elénk. Az ártatlanok szenvedése és halála láttán ma is ugyanaz a kérdés kiált bennünk: hogyan hihetünk egy jó, szerető, gondviselő Istenben, ha ennyi a világban a szörnyűség? Kinek a bűne, ami miatt ártatlanok szenvednek?

Jézus azonban válaszában arra hívja fel tanítványai figyelmét, hogy a megszokott gondolkodási sémáikon túljutva valami gyökeresen más nézőpontra nyissák rá a szemüket. S talán épp ez a gesztus, ez a fordulat a kulcsa a gyógyítástörténetnek és a hozzá kapcsolódó „pernek” is: meg tudjuk-e látni azt, ami valójában történik, vagy megmaradunk a saját sémáink, szabályrendszereink, világmagyarázataink, istenképünk biztosnak tűnő, de nagyon is borulékony elefántcsonttornyában, s onnan szórjuk magabiztos ítéleteinket mindenre, amit nem tudunk, nem látunk, nem értünk?

Jézus a vakon született ember szemére sarat kent. Ez volt gyógyulásának, újjászületésének első lépése. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a teremtéskor is a föld porából alkotta meg az embert az Úristen. Második lépésként a Siloé, a „Küldött” tavában való megmerülésre kéri őt. Hasonlóan a keresztséghez, amelyről a mai napig is azt gondoljuk: olyan tisztító fürdő az, amely megvilágosít, átalakít, újjáteremt, visszahelyez az eredeti, Isten terve szerinti paradicsomi állapotba, az istengyermekség ártatlanságába.

Nagyböjt idejét éljük, a húsvétra felkészítő szent idő egyik vasárnapján találkozunk ezzel az evangéliumi történettel. A húsvét az ősegyházi időktől kezdve az az időszak, amikor a katekumeneket – hosszú felkészülés után – beavatják a Krisztus-követő életbe. S jóllehet a keresztség egyszeri és megismételhetetlen szentség, mégis akkor tud gyümölcsöző, megújító, újjáformáló lenni számunkra, ha minden húsvéti felkészülésünkben újra tudjuk élni hittanuló időszakunk idejét: azt, amikor a megtisztulás, az újjászületés, a megvilágosodás vágyával álltunk Krisztus elé. Ha nem erre törekszünk, akkor az evangéliumi elbeszélés farizeusaihoz fogunk hasonlítani, akik végestelen végig újabb és újabb magyarázatokat, tanúkat, érveket keresnek saját nézőpontjuk igazolására, s épp ezekkel a „nézetekkel” kerülik el a „látást”…

Kondé Lajos

Magyar Kurír