2002. február 10. évközi 5. vasárnap,

Ha a só ízét veszti; ha a hegyre épült várost, elrejtik; ha a világosságot véka alá rejtik, nem valók már egyébre, minthogy kidobják, s eltapossák az emberek. Szemléletesek ezek a képek, melyek alkalmasak arra, hogy példaszerűen, könnyen érthetően bemutassák előttünk a lényegre törő igazságot: ha a dolgok elveszítik önazonosságukat, ha valami megszűnik azzá lenni, ami és csupán tartalom nélküli üres formalizmussá merevedik, elveszíti létértelmét, létben tartó erejét és semmivé válik, vagyis meghal. Ez a farizeusi magatartás és lelkület, mely külső vonásokat hordoz, de belül tartalmatlan. A Krisztust követő ember életének is nagy kísértése a megszokottság, a külső megtartása mögött a tartalom, a lélek elvesztése, az elkényelmesedés, a középszerűség. Ez a állapota, mely elhiteti velünk, hogy erőfeszítések, áldozatok nélkül is, vagy azoknak csak külsődleges megélése által tökéletesek, jó keresztények vagyunk. "Élő a neved, de halott vagy" (Jel 3,1) olvassuk a Jelenések könyvében, a szárdeszi egyház angyalának írt levélben. Ez azt jelenti: krisztusi ember (keresztény) a neved, de valójában távol jársz Krisztustól. Maga Jézus is meglehetősen kemény szavakkal beszél az evangélium egy helyén erről, amikor a farizeusokat, az önmagukra olyannyira büszke írástudókat meszelt sírokhoz hasonlítja, melyek kívülről szépek, de belül tele vannak mindenféle undoksággal, rothadással, halállal (Mt 23,27-28).

Az Úr, követői és hallgatói számára meghatározza a feladatot, melyet meg kell valósítaniuk. Ezt mondja "Ti vagytok a Föld sója… Ti vagytok a világ világossága". Vagyis a bűn következtében sivár, romlandó, íztelen és sötét világba a krisztusi embernek kell életet, maradandóságot, állandóságot, és fényt, valódi világosságot vinni. Az íz, az állandóság, a világosság maga Krisztus, míg a tanítvány az ízt hordozó só és a fényt hordozó lámpa. Keresztelő János küldetése ez: "Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról" (Jn 1,8). A vallásosság azt jelenti: vallani a szavaikkal, de a cselekedeteinkkel, az egész életünkkel is arról, hogy Krisztus bennünk él. Ez pedig elkötelezett tudatosságot, állandó odafigyelést kíván az embertől, ami nem fér össze az értelmetlen, gondolat nélküli cselekvéssel. Sajnos nagyon sok olyan ember él a Földön, aki valójában csupán ösztönlény. A legszentebb emberi kapcsolatok válnak semmivé, mert nem tudatos odafigyelésre, hanem megszokott cselekvésre épülnek. Így a szeretet kihűl és lélektelen emberi együttéléssé silányul, mely nem ritkán poklot teremt a valódi öröm helyébe. A szeretet titka, hogy állandó odafigyelést, megújuló gazdagodást kíván tőlünk, mert az íztelen sót eltapossák, és a valódi értékeket megjelenítő élő szeretet helyett, hamis ízeket kínáló önzés uralkodik el az ember lelkén. Ennek a világnak soha nem látott szüksége van a tiszta szeretet romolhatatlan ízére és világosságára. Ezért küld ma bennünket Jézus, hogy mi vigyük ezt az ízt és világosságot az önpusztító nihilben élő, és ezért mindent elutasító világba. A só és a fény titka, hogy nem kell belőle emberfeletti, hatalmas mennyiség ahhoz, hogy az íztelen és sötét valóságoknak reményt és békét adjon. Csak éppen egy kicsi, de az mindennap újra.

Erről tanít minket Izajás próféta is az első olvasmányban. Hiszen életet adó ízzé és reményt keltő világossággá válni ebben a világban azt jelenti: "Oszd meg az éhezővel kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. A mezítelent öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal" (Iz 58,7-8). Amire a próféta buzdít, azok nem elméleti igazságok, nem elvont, tőlünk távoli hitek, hanem mélységesen emberi cselekvések, melyek emberségünk titkát ragyogtatják föl. Evangélium szerint élni azt jelenti, tettekre váltani az igazságot, élni a szeretetet. Jézus pedig arra tanít minket, hogy az szereti őt, aki ismeri és megteszi mindazt, amit parancsol neki (Jn 14,21.23-24). És ez az igazi és hiteles kereszténység. Nem elég a jámborság külső álarca mögé bújni, de szükséges az elmélyült Isten-kapcsolatból fakadó tetteinkkel tanúskodni. És ez az, amit számon is kérnek tőlünk az ítéleten (Mt 25,35-36).

Szent Pál apostol is tapasztalatból ismeri ezt az igazságot. Õ, aki nagy tudású, kiváló igehirdető képességekkel rendelkező, valódi apostoli lelkületű ember volt, megrendülten vall a korinthusi keresztény közösség tagjainak arról (második olvasmány), hogy nem választékos beszéddel vagy emberi bölcsességgel akarta hirdetni az Isten titkát, hogy a hívők hitének ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja. Nem akart másról tudni, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Átélte, hogy amikor Athénben bölcs igehirdetéssel beszélt Jézusról, tanítása csak addig érdekelte az embereket, amíg a jó képességű rétort látták benne. Az igazság örömhíre, már nem lelkesítette hallgatóit. Valahogy így van ez ma is. Szívesen hallgatják az emberek a szép okfejtéseket, de az igazság már nem lelkesíti őket. Mert az igazság a keresztre feszített Jézusban van, aki keresztje tanúságával kívánja tőlünk életünk gyökeres átformálását. Ma is nagy kérdés, hogy a szavak mesteri megformálása, vagy tetteink tanúsága, a külső ékesség vagy a szív tartalma, gazdagsága vezet-e Krisztushoz. A válasz egyszerű: mindkettő együtt, mert ez az ízes só és a világosságot sugárzó fény. És hogy a kettő, vagyis a külső és a belső, valódi harmóniában legyen egymással, van egy aranyszabály. "Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!" (Mt 5,16). Ez teszi cselekvéseinket helyessé, ha nem a magunk emberi dicsőségét, hanem az Atya megismertetését szolgálják. Ahogyan magának Jézusnak a küldetése is abban állt, hogy megdicsőítse az Atyát. És erre a halálig menő szeretetre kapta Õ is válaszul az Atyától a megdicsőítést.

Hollai Antal/MK