2005. ÁPRILIS 10. HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA „A” ÉV (Lk 24, 13-35)

Miért, mi történt?
 
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (mintegy két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Õk azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak, Jézus megkérdezte őket: Milyen dolgokról beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban? Õ megkérdezte: Miért, mi történt? Azok ezt felelték: A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettekben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is menetek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Jézus erre így szólt: Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe? Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, a hová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztaltak és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap. Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat? Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak! Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
 
Egyszer még könyvet írok a humorról a Bibliában! Vegyük csak Lukács mai történetét! Milyen finom irónia rejlik az emmauszi úton hazasietők és Jézus pátbeszédének nyitányában! „Miért, mi történt?” – kérdi Jézus szinte naivul. E kérdés miatt idegennek nézik. Majd a jól értesültek tudálékosságával kioktatják őt. „A názáreti Jézus esete” – akár regénycím is lehetne. Vagy riport. A média – ha egyáltalán tudomást vett volna az eseményekről – is körülbelül ennyiről számolt volna be. Tényekről: a népszerű néptribunt annak rendje és módja szerint kivégezték. Tanítványai keservesen csalódtak, hisz mást vártak. A nép is. Sok kortársunk ma is. Az asszonyok, akiknek Jézus elsőnek tárta fel az esemény valódi jelentőségét, ezért „zavarnak”. Akkor is, ma is. Nem illeszthetők be kulturális sémáinkba! A Feltámadásnak nincs helye a posztmodern kontextusban (ugye, szépen mondtam?). Miért egy felismerhetetlenségig agyonrestaurált freskóban keressük a „kódot”? Az ott lefestett alakok elrendezésében, hajszínében, arcvonásaiban? Miért a „kehely” a fontos? A beavatottak értik a célzást: A többinek annyit mondanék: nem a firenzei refektórium freskóján kell keresni Magdolnát, hanem a kertben, ahol vele együtt meg is érinthetik az Élőt. Valóban feltámadt! Sok-sok műszenzáció mellett eltörpül ez a valódi, ez az elképesztő szenzáció! A „kehely” keresése miatt elmarad a „kenyértörés”. Pedig abból és csak abból lehet Õt felismerni. Nem egyiptomi mítoszokban, hanem a zsidó hagyományban gyökeredzik: nem véletlenül Mózest és a prófétákat idézi sorra és hiánytalanul az utunkon mellénk szegődő Jézus, aki ma is azt kérdezi: Miről beszélgettek az úton? Ma is elmondhatja: Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek? Egy rég kihalt frank dinasztia családfája és a Louvre festményei nem vezetnek el az örök élet kódjához. A mellénk szegődő Jézus és a Biblia igen. Ki a te kalauzod? Kiss Ulrich SJ/MK