2005. augusztus 7. évközi 19. vasárnap „A” év

Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában
Mt 14, 22-23

Amikor a kenyérszaporítás után a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek! Erre Péter odaszólt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen! Õ azt mondta: Jöjj! Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: Ments meg, Uram! Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: Te kicsinyhitű, miért kételkedtél? Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: Te valóban az Isten Fia vagy!

Szent Ignác a lelkigyakorlatokban felkészíti a gyakorlatozót, hogy a vigasz és a vigasztalanság váltakozását feldolgozza, és mindkettőt lelki javára fordítsa. Vigasz mindaz, ami közelebb visz Istenhez és embertársainkhoz, vigasztalanság mindaz, ami eltávolít. A fenti történet, mely folytatása a múlt hetinek, erre nagyszerű példa. Máté, aki pedig ott volt a bárkában, nem árulja el, milyen volt a hangulat, amikor bárkába szálltak. A történet alapján gyaníthatjuk, hogy eufóriában, örömittasan szálltak a bárkába. Jézus eközben a forráshoz tért: Atyjával imádkozott. A történetet felfoghatjuk persze úgyis, mint az imamódok narratív bemutatását: azaz nem száraz elméleti leírásból, hanem egy valós történetből tudjuk meg, mi az ima, hogyan is kell imádkozni.

A történet a magányos együttléttel kezdődik, Jézus édes kettesben az Atyával: ez a tökéletes ima. A misztikusok imája. S a történet végén ott a második legtökéletesebb ima, a hívőé, aki leborulva imádja Istent. Csak a kezdő lepődik meg azon, hogy e két tökéletes fokozat között ott a kísértés: félelem, szorongás, kishitűség. Szent Ignác viszont arra tanít nagy pedagógusként, hogy ezekből a mozzanatokból, a vigasztalanság pillanataiból is erőt merítsünk. Jézus is ezt tette a tizenkettővel. Az ő tapasztalatuk és a lelkigyakorlatozóké itt összecseng. Félünk az „ellenszéltől” és segítségért kiáltunk. Még nem vagyunk birtokában a megkülönböztetés adományának: Jézust kísértetnek nézzük. Mihelyst felismerjük, a vigasz pillanataiban mindenre képesnek hisszük magunkat. Mint Péter, aki elindul a vízen. Aztán megdermedünk: lehetséges, hogy vízen járok? A kétely marcangolja szívünket. Újra segítségért kiáltunk, most már kétségbeesetten, esendőségünk tapasztalatában. S Jézus kinyújtja kezét. Mindig, ha valóban feléje fordulunk, és csak benne bízunk. S amikor megtapasztaljuk, hogy mennyire számíthatunk rá, a „szél is eláll” – lejárt az ellenszél ideje! S eljött az imádaté! Jó lenne a „szabadság” idején megszerezni ezt a tapasztalatot. A bárka készen áll!

Kiss Ulrich SJ