2005. december 11., advent 3. vasárnapja „B” év

Miért keresztelsz hát?

A média műfajok és sztárok mentén igazítja el követőit, a politika programok és megint csak sztárok kliséi szerint működik, és a Világ azt szeretné, hogy mi is ehhez igazodnánk. Azt szeretnék, hogy még a próféta is, – aki pedig eleve megkérdőjelezi a jelent, hisz neki ez a küldetése – a bevett osztályozás és minták szerint működjön. Ahhoz, hogy ebben a rendszerben elhelyezzenek minket is, semmiféle egyéni tapasztalat nem szükséges, elég küldeni egy közvélemény-kutatót, aki megkérdez, hogy kik is vagyunk, hol is állunk?

Föllépett egy ember, az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: Ki vagy te? Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: Nem én vagyok a Messiás. Ezért megkérdezték tőle: Hát akkor? Talán Illés vagy? Nem vagyok – felelte. A próféta vagy? Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról? Ezt felelte: A pusztában kiáltó hangja vagyok. Egyengessétek az Úr útját, amint Izajás mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta? János így válaszolt: Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt. Jn 1,6-8; 19-28

A legitimitás kérdése mai is aktuális. Miért keresztelünk? Hisz mi sem vagyunk méltóbbak Jézus unokatestvérénél, az utolsó Messiás-hirdető prófétánál. Nos, küldetésünk ma is, hogy tanúságot tegyünk a világosságról. Minden megkeresztelt közös küldetése ez. Egyenként és közösségileg. S mi is beleütközhetünk, bele kell, hogy ütközzünk az értetlenségbe. Ez szinte jele küldetésünk hiteleségének. Hisz ma is, mint egykoron, mindenkit a társadalmilag elfogadott szerepekhez hasonlítanak, melyekbe min öntőformákba akarnak bepréselni mindenkit, aki kicsit is meg tud lepni. A média műfajok és sztárok mentén igazítja el követőit, a politika programok és megint csak sztárok kliséi szerint működik, és a Világ azt szeretné, ha mi is ehhez igazodnánk. Még a próféta is, aki eleve megkérdőjelezi a jelent, hisz neki ez a küldetése, működjön hát a bevett osztályozás és minta szerint! Ahhoz, hogy ebben a rendszerben elhelyezzenek minket is, semmiféle egyéni tapasztalat nem szükséges, elég küldeni egy közvélemény-kutatót, aki megkérdez, hogy kik is vagyunk, hol is állunk. Ezt már a farizeusok is így tették. És ha nem felelünk meg kliséiknek, akkor marad a „maga módján vallásos” kategória: ebbe minden belefér. János azonban jelzi, hogy ez ezúttal – és a jövőben soha többé – nem fog így működni. Mert – és talán a legdrámaibb mozzanat – „köztetek áll”, akit nem tud semmiféle kérdőív, semmiféle még oly mély interjú megragadni, de teljesen odaadja magét nekünk, és tőlünk is ezt várja: teljes odaadást. Az ádvent erre készít: Egyengessétek az Úr útját, amint Izajás mondta, és János is.

Kiss Ulrich SJ/MK