2005. február 13. – Nagyböjt 1. vasárnapja, „A”-év

A meseszerűnek ható paradicsomtörténetben van egy mondat, amit kétségkívül mindenki elfogad: „A kígyó ravaszabb (volt) a föld minden állatánál”. Aztán, ha belegondolunk, nemcsak ennek a megállapításnak kell igazat adnunk, hanem Szent Pál nyomán az egész történetnek, mélységében, valóságában, szimbolikus mondanivalójában: „Egy ember által lépett a világba a bűn... és egynek engedelmessége tett igazzá sokakat”.

Az elmúlt évtizedek most már hála Istennek, múlttá vált, sokszor ismétlődő, sajnálatos tapasztalata volt a disszidálás: sokan hagytak itt mindent, kivándoroltak, szerencsét próbáltak, így akartak megszabadulni a sokakra nehezedő ideológiai nyomás, vagy éppen üldözés elől. Voltak, akik azután karriert csináltak odakint, de talán még többen voltak olyanok, akik nyelvtudás, helyzetfelismerés hiányában, honvággyal küszködve, megszégyenülve tértek vissza hazájukba. Hogy miért? – Ahogy ők fogalmazták: kísértés, délibáb volt, amibe nem lett volna szabad belemenni.

1. „Angyalainak parancsolt az Isten, hogy őrizzenek minden léptedben” – mondja a 90. zsoltár, amit a kísértő idéz Jézusnak. Ezt azonban nem lehet úgy felfogni, mint előre elrendelést.

A gondviselés nem automatikus szolgáltatás, ami megóv minket a veszélyektől, a bajoktól. Jézus megkísértésének evangéliuma arról szóló kinyilatkoztatás, hogy van kísértés, létezik kísértő. Sőt ennél többről is: a kísértés alig különböztethető meg a „vállalkozástól”, a bátor, logikus emberi kockázatvállalástól. Jézust is megtámadja, éppen akkor, amikor az Istennel való egyesülés napjait éli, a pusztában: az éhség csillapítása, a hiú dicsőségvágy, vagy vakmerő bizakodás és az evilági hatalomvágy álarcában. És ez nem hallucináció, rémképek sora, ahogy ez negyvennapos éhezés után természetes. Mióta ember él a földön, az első ember vétkétől, a pusztai vándorlás kemény idején át, Dávid kísértéséig, hogy vegye magához a meztelenül fürdőző Betsabét, a hitehagyás számtalan példáján át egészen Jézus megkísértéséig. Nyilvánvaló, hogy vannak hamis lehetőségek, kínálkozó, rózsaszínű ábrándok, vonzások, csillogások, amelyek azonban nem a valóság képei, hanem csalások. Kísértés van, a mi feladatunk, hogy azt időben felismerjük, és bele ne egyezzünk, hanem nemet mondjunk, legyőzzük. Ebben segít minket Jézus. Nem vagyunk egyedül a harcban, annak a támogatására számíthatunk, aki „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt el nem követett” (Zsid 4,15).

2. A középkorban sokszor idézett mondás volt: eladta lelkét az ördögnek. Az ember könnyen egyezkedik a gonosz lélekkel, könnyen elcsábul, könnyen kiegyezik. Vajon mit tegyek, ha felém közeledik, ha kiterjeszti rám a csápjait, ha bekerít, ha rabul ejt? Sokszor hangoztatott pogány életelv: élvezd az életet! A kísértés melegágya az a hamis tudat, miszerint az élet egy megrakott, roskadozó gyümölcsfa, amelyről minél többet kell szakítanunk. Elfeledkezünk arról, hogy az élet elsősorban feladat, zarándokút, fejlődés a végleges, maradandó élet felé. A zsidó nép is ebbe fáradt bele, amikor még messze bandukolt az Ígéret földjétől: jobb volt Egyiptomban a húsosfazekak mellett. Jézus ennek a türelmetlenségnek, fokozódó éhségnek áll ellen, amikor a Biblia szavaival válaszol a kísértőnek: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való!” Az élet több a testnél. Ugyanezt üzeni nekünk is: bele ne fáradjunk az állandó előrehaladásba, abba ne hagyjuk az imádságot, az Isten igéjével való táplálkozást, nehogy szakítsunk a hűséggel! – A kísértő táptalaja a hiú dicsőségvágy is: hírnév, karrier, földi elismerés, dicsőség. Nemcsak a tehetségeseket környékezi meg, de igen sokszor mesterségesen felkorbácsolt hangulatot teremt: „Hagyd ott a családod, ne foglalkozz senkivel, vágj bele, mutasd meg, hogy ki vagy!”

Vannak emberek, akik legszívesebben állandóan tükörben néznék magukat, el vannak telve magukkal, valós, vagy képzelt értékeikkel, gőgjükben egyre csak többet és többet akarnak. Az istenkísértés ez: vesd le magad! Elszakadnak a valóság talajáról, álomvilágban ringatóznak. Sok bölcs ember alapozza meg boldogságát Jézus visszautasító szavaival: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” – s marad vidéki orvos, tanító, „kisember”, de boldog és kiegyensúlyozott. – A harmadik nagy lehetősége a Sátánnak a hatalom csábítása: a világ valamennyi országát „neked adom, ha leborulva imádsz engem!” Dönthetsz, irányíthatsz, kormányozhatsz, szavadra figyel mindenki, csak ezt a keveset tedd meg: ismerj el engem mindenhatónak, hagyd el a templomot, a hitet, az egyházat és imádj engem! Jól ismerjük ezeket a sok évtizeden át hatalomhoz juttató, és manapság újra jelentkező erőket. A kísértő nem válogat az eszközökben. A hatalom elbűvölő csábítás azoknak, akik erre indíttatást éreznek: hamar felemel, nagy sikerekkel kecsegtet, aztán vakká tesz, végül utálatossá, legvégül falhoz állít és végez az emberrel.

Erre csak egyetlen válaszunk lehet: „Takarodj, Sátán! ... Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

„Mivel e földön jónak lenni oly nehéz”, Babits szavaival szólva vesszük észre, mennyi veszély, kísértés, küzdelem között telik az életünk. „Intelem vezeklésre” című versében a kísértéseket és a bűnöket „hű kutyáknak” nevezi, amelyeket, ha bottal kerget el az ember, kezét nyalva térnek vissza. Mégis ellen kell állnunk, ha nem akarunk tönkremenni, megkevesbedni, rabul esni. Mindannyian ismerjük énünk Achilles-pontjait, sebezhető, gyenge területeit: étel, ital, hiúság, hatalom, testiség és egyéb más téren. A nagyböjt kezdetén alázatunkat kívánja erősíteni az egyház: hamut hint a fejünkre, visszaállít a valóság talajára.

Fogadjuk el intéseit, az ellenállás lelki fegyvereit, a pusztából a Getsemáne-kert felé tartó Mesterünk evangéliumi üzenetét, hogy tisztán, őszintén, és szabadon követhessük!

Ámen

Pákozdi István/MK