2005. február 6. – évközi 5. vasárnap, „A”-év

Só, világosság, hegyre épült város... Ezeket a szimbólumokat látja bennünk Jézus; nem ilyenekké akar tenni, hanem máris alkalmasnak ítél arra, hogy íze és tájékozódási pontja legyünk a világnak. Ehhez kell öntudat, bátorság és felelősség. Csak Õtőle kérhetünk erőt. Tegyük ezt tiszta lélekkel!

Egy római anekdota szerint, amikor Michelangelo a XVI. század elején elkészült a Sixtus-kápolna mennyezetén Ádám teremtésének képével, a megrendelő, II. Gyula pápa megkérdezte a festőt: mondd, te tényleg ilyen szépnek látod az embert? Mire a művész ezt válaszolta: én olyannak igyekszem ábrázolni, amilyennek Isten akarta látni az embert.

1. Jézus is ilyennek lát minket: nem mondja, hogy legyetek olyanok, igyekezzetek olyanok lenni, majd ha egy élet küzdelme áll mögöttetek, olyanok lesztek, mint a só, a világosság, vagy a hegytetőn álló várkastély. A Hegyi Beszéd most hallott szakaszában Jézus nem óhajt, nem ad parancsot, még csak jövendölést sem tesz: majd meglátjátok, ti ilyenekké lesztek! Kijelentő módot használ: ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága Ez annál inkább meglepő, mivel másutt önmagáról mondja, hogy ő az élet világossága (Jn 8,12). Szándéka nyilvánvaló: ő ilyennek lát minket, akkora a bizalma irántunk, hogy kitüntet minket, máris a célt szemléli, nem az oda vezető utat. Ilyen sokra tart minket az Isten, ennyit néz ki belőlünk. Ez a krisztusi szó kétségtelenül megerősíti keresztény öntudatunkat.

2. A Szentírás szinte mindenütt jelképes módon beszél a világosságról. Amint a sötétség az alvilág, a megsemmisülés képe, úgy a világosság az életé. „Akinek nincs jövője, annak kialszik a lámpása” a Példabeszédek könyve szerint (24,20), de az igaz ember Jahve arcának fényességében jár (ld. Zsolt 4,7). A világosság Izrael fáklyája a király személyében, a szabadítókban vagy a vörös-tengeri átkeléskor a fényoszlopban. Isten az igazi világosság, az ő dicsősége a tűzoszlop, a próféták szerint pedig Isten szolgája lesz a nemzetek világossága (ld. Iz 42,6 stb.). Jézus Krisztus, mint az emberiség megígért Messiása ilyen értelemben alkalmazza magára: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). A megközelíthetetlen fényben lakó Isten (vö. 1 Tim 6,16) benne válik fogható világossággá, láthatóvá, érzékelhetővé. Õ a hegyre épült város, akit nem lehet elrejteni, aki fényeskedik, világít, vonz. Róla énekelt az agg Símeon a templomba való bemutatásakor: „világosság a pogányok megvilágítására” (Lk 2,30), ő az igazi és kifogyhatatlan olaj az okos szüzek lámpásában... „A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszak voltak a tetteik” (Jn 3,19). Tudjuk, hogy a világ minden időben inkább elrejtené őt a sötétben, nehogy szerinte kelljen élnie. Isten fiainak viszont az a dolguk, hogy a világosság fiai maradjanak (Jn 12,36).

3. A felelősség óriási. Az egyháznak, a hitből élő embereknek meg kell érteniük: ők a világ sója és világossága. Erre szólít a II. Vatikáni zsinat Lumen Gentium (A népek világossága Krisztus) dogmatikai konstitúciója is: az egyház feladata az, hogy minden embert megajándékozzon Krisztus világosságával, amely ott tündöklik az egyház arcán... (LG 1) Biztos, hogy nem könnyű tartóra helyezett világosságként élni, pláne akkor, ha bennünk is olykor csupán kialvó mécsesként pislákol. Mindig vannak azonban követhető „fáklyák”: Edith Stein, Marcel Callo, Márton Áron, Apor Vilmos, Batthyány-Strattmann László, vagy éppen közvetlen környezetünkben egy-egy tanár, rokon, ismerős, akire fel lehet nézni.
Boldog XXIII. János pápáról mondják, hogy amikor francia nuncius volt, egyszer meglátogatta a súlyos gondok között tépelődő miniszterelnököt, s ajándékba egy könyvet hagyott nála. Az volt beleírva: őszinte tisztelettel... Egy vicceskönyv volt. A depresszióra hajló miniszterelnök azt mondta róla: ha minden pap olyan lenne, mint Roncalli, akkor nem lenne annyi hitetlen Franciaországban! Só és fény volt, világító város, nemcsak testi kiterjedettsége miatt (igen kövér volt ugyanis), hanem nagy lelke miatt.

4. A sóból, a fényből, a látható jelből sokszor elég egy kevés is, hogy rendeltetését betöltse: elég egy piciny só az étel ízesítésére, egy kis fénysugár, amely segít a barlang-labirintusból kitalálni, egy dombtetőn álló várrom, amely biztos eligazodást nyújtott a KRESZ-táblák nélküli, ókori világban. Jézus sokszor dicséri a mustármagnyi hitet (vö. Mt 17,19; Lk 17,6), a kis magot, amely bő gyümölcsöt hoz (vö. Jn 12,24). S ez már az Ószövetségben is igaz: Dávid kistermetű volt és fiatal, mégis legyőzte Góliátot, Gedeon 300 emberével legyőzte a mádianitákat.

Olykor elég egy szó, egy mozdulat, egy gondolat, egy előzékeny gesztus, máris napnál világosabb: jótetteinket látva dicséret illeti a mennyei Atyát. A neves református lélekbúvár-lelkésznek, Gyökössy Endrének mondása: a keresztény ember ne beszéljen a hitéről, hacsak nem kérdezik, de úgy éljen, hogy kérdezzék! Az egyház gyertyát ad a kezünkbe keresztségünkkor, elsőáldozásunkkor, és minden évben Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén. A Balázs-áldáskor pedig két összekötött gyertyaszállal áld meg minket. Ma ahhoz kérünk sok kegyelmet, hogy sokszor megtapasztaljuk, milyen nagy öröm mások életét megfűszerezni, világítani, lángolni! „Gyújts éjszakánkba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz!” (Taizéi ének)

Ámen

Pákozdi István/MK