2005. január 30., évközi 4. vasárnap „A” év

A Nyolc Boldogság olvasása közben szinte mindig eszembe jut Liszt Ferenc: Krisztus oratóriumának egyik legszebb tétele, a „Beati”, amelynek minden mondatát előénekes vezet be, majd a kórus válaszolva ismétli meg, olyan ez a zene, mint egy iskolai óra, ahol a tanító szavakat mindenkinek meg kell ismételnie, hogy soha el ne felejtse, beivódjék az emlékezetébe. Sokszor hallottuk, olvastuk már, mégis az Egyház ismételten elénk, egy élet hosszú során „énekli elő” nekünk, kottázza bele a szívünk lapjaira, hogy aztán mi válaszoljunk rá. Mi emberek sok mindenben különbözünk egymástól, bőrünk, hajunk, szemünk színében, nemünkben, korunkban, egy valami azonban közös mindannyiunkban: a vágy, hogy boldogok legyünk. Erről beszél az irodalom, a slágerek, a reklám-világ, mégis Vörösmartynak van igaza: „Nézd a világot: annyi milliója, / S köztük valódi boldog oly kevés” (A merengőhöz). Csak az, aki végigjárja a tapasztalat, a tudásvágy, a szó, az utazás, a szórakozás, a társaság széles útjait, mint Szent Ágoston, az képes rátalálni és értékelni azt a kicsiny ösvényt, azt az alig hallható hívást a fülsüketítő hangözönben, amely így hívogat. „Vedd és olvasd!” Itt van Isten üzenete, a teremtett világ nyugtalan vágyakozásának egyedüli megbékélése, a célbaérkezés, a boldogság: csak Isten képes igazán boldoggá tenni!

1. A régi görög gondolkodásban a boldogság egyenlő volt a gondtalansággal, a nyugalommal, a szenvedés hiányával, amit manapság a keletről importált vallás-pótlékok a nirvánával azonosítanak. Ezért igazán csak a görög hegytetőkön pihenő istenek boldogok, az ember csak hajszolja, kergeti, de soha el nem érheti boldogságát. A zsidók számára is a boldogság elsősorban anyagi vonzatú: a jólét, de olyan biztonság, amit a törvény hűséges megtartásával nyerhet el az ember. Azután lassan-lassan kezd szellemi vonásokat ölteni: az Ígéret Földjének birtokbavétele, Isten áldásának kisugárzása, a sok gyermekben felragyogó „utódok reménysége”, vagy a hitben megtapasztalt erő, amelyet a fogságban, a pusztulásban, a látszólagos megsemmisülésben is meg lehet őrizni. A boldogság eszerint nem mulandó, lopva szerzett pillanatok élvezete, hanem egy tartós állapot: Isten közelsége, az otthonlét tudata: „Benne élünk, mozgunk és létezünk” (ApCsel 17,18).

2. Lényeges változást a boldogságról alkotott képünkben nem egy újabb filozófia, hanem Jézus hozott, aki az emberi logikát visszájára fordító állításain keresztül egészen új horizontokat nyit elénk. A Hegyi beszédet megnyitó „áldások” első fele egy-egy keresztény erényt tartalmaz, míg a másik fele egy ígéretet. A hangsúly az ember belső hozzáállásán, lelki alkatán van (lélekben való szegénység, szelídség, igazság utáni vágy, irgalmasság, stb.). Ezek az erkölcsi feltételei annak, hogy az ember ne magától, hanem Istentől tudja elfogadni ajándékul az igazi boldogságot. Ezt a furcsa szabályt már előkészítették a próféták, amikor azt hirdették, hogy a Messiás hoz szabadulást a szegényeknek, a nyomorultaknak, a szenvedőknek. Jézus pedig ennek a várakozásnak a beteljesítője. Õ azért jött, „hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett” (Lk 19,10). Õ tud egyedül boldogságot adni, eljuttatni az embert abba az állapotba, amikor otthon érzi magát a világban, jó neki, örömét leli az életben, mint Zakeus, a bűnös asszony, a meggyógyult leprások, a vak ember és minden Jézussal találkozó személy. Jézus nem konkrét 8 élethelyzetet akar elénk vetíteni, receptet írni a lelki nyugalom megszerzésére; - Lukács evangélista leírásában 4 boldogsággal és 4 jajkiáltással találkozunk, - hanem arra, ami mindenütt és mindenkiben közös lehet: lesújtottságunkban, szegénységünkben, magányunkban, embervoltunkban megnyílni Isten felé, aki a boldogság. A pszichológia szüntelenül kutatja, vajon mi tölthetné be az ember boldogságvágyát: Freud szerint a szexualitás, mások szerint az érvényesülés, vagy a hatalom. A hívő ember válasza: Jézus Krisztus Istene.

3. A mai evangéliumhoz illeszkednek Szent Pál apostol szavai: „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, ... gyönge és megvetett” (1 Kor 1,27). Az igazi boldogság - az esélytelenek állapota. Övék a mennyek országa, ők nyernek vigasztalást, ők öröklik a földet, ők laknak jól, ők látják meg az Istent. Aki itt lent semmire sem számíthat, akit itt lent józan ésszel senki sem karol fel, aki itt lent senkinek sem tetszik, aki csak Istenre számíthat, és remél is benne, az az ő gyermeke, akit boldoggá akar tenni. A mélyen hívő, de gyógyíthatatlan beteg Babitsról mondta Kosztolányi Dezső: kétszemélyes szenvedés jutott neki osztályrészül, mégis boldogságtól sugárzik költészete és a torokrák kínjai között születik meg bizonyossága: „Szenvedni annyi, mint diadalt aratni: / Óh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, / míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya / beállítson majdan szobros csarnokába” (Psychoanalysis christiana). Csak ez a szenvedéssel dacoló hit képes szembeszállni még a halállal is, amely nem törheti össze boldogságunkat.

Sok évvel ezelőtt mozi-siker volt az amerikai film, a Száguldás a semmibe. Azt akarta szemléltetni, hogy az emberi lét állandó, őrült, űzött ámokfutás a megsemmisülésbe. Az utolsó kép egy felrobbant gépkocsi szerteszét hulló roncsait láttatta. A hitetlen ember szerint ez a vég: a megsemmisülés. Szerintünk, - akik között sokan vagyunk esélytelenek, leszerepeltek, szegények, megvetettek, kiüresítettek, - Jézus Krisztus üzenetéből világos: az élet értelme a hazatalálás, a végső boldogság elérése. Ezért nem futunk eszeveszetten, csak elviseljük mindazt, amit az élet ránk mér, a pillanatnyi boldogtalanságokat is, az igaziért, a legigazibbért, az ő ajándékáért. Ámen.

Pákozdi István