2005. július 31. évközi 18. vasárnap „A” év

Mindannyian ettek és jól is laktak
Mt 14,13-21

Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utánaindultak. Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket. Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak! Jézus azonban ezt mondta nekik: Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni! Õk azt felelték: Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk. Mire ő ezt mondta: Hozzátok ide! Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket.

E történet igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez. Az emberi lét és az e létet alkotó kommunikáció három mozzanata itt egymásra épül, és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon személyes kapcsolat két ember között: a barátság. A Keresztelő nem csak rokona és előfutára volt, hanem barátja is. Csak Lázár esetében jegyezte fel a krónika, mennyire megrendítette annak halála. Érdemes minden más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény között! Jézus nem aktivizmusba kezd, - mint kortársaink többsége – hanem a csendet keresi. Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események. Csak a csendben érthető meg, hogy mi az értelme a látszólag értelmetlennek: a barát elvesztésének. Csak a csendben lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másikéval. Hisz János halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az egyetlen válaszadó.

A közember azonban nem sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg. Jézus azonban nem méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben – ami, ugye divat már a XX. század eleje óta, „jobb” körökben – hanem szereti. Szereti és gyógyítja. A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kommunikáció netovábbja. Átalakít, megment, ajándék. Minderre azonban a kis közösséget is meg kell tanítania, melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a tömeget: vége a fogadóórának! Jézus válasza ugyancsak meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy „ti adjatok enni” nekik. Az újfajta közösség, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelős a tömegért. És az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert! Annyi elég, amennyi van, hogy megvalósítsuk a szolidaritás közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt vallja, előbb meg kell változtatnia társadalmat, aztán majd, egyszer… de ezt ismerjük. Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. Most. S nem mennyei kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában, hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt osztatja szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz így lehetne. S persze, ma már a gyerekek és a nők is számítanak. Lehet, hogy ma már csak ők értik meg a szolidaritás csodáját.

Kiss Ulrich SJ