2005. MÁJUS 15. PÜNKÖSDVASÁRNAP „A” ÉV

Ott, ahol együtt voltak… Jn 20, 19-23
 
Amikor a hét első napján beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket! Akinek megbocsátják bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.
 
Milyen kevéssé látványos ez az elő-pünkösd! Se lángnyelvek, se nyelveken nem beszélnek… Igaz, nem kellett a bámészkodó turistákból hívőket faragni, hanem egy félelemtől reszkető maroknyi, kiábrándult csapatba erőt önteni. Bezárkóztak. Jézus nem légyottra, nem valami szent helyre hívja őket, nem is a Templomba, hanem közéjük megy. Oda megy, ahol vannak! Ezentúl az lesz a szent hely, ahol együtt van a közösség, és várja őt. S be fog lépni közéjük, és köszönteni fogja őket.
 
Jézus nem magyarázkodik, miért ne kelljen félniük. Szemrehányást se tesz. Azt teszi, ami évezredek óta bevált "recept" sok-sok gyászolónál: a gyászoló feladatot kap, hogy ne sebeivel, ne bánatával, hanem feladatával foglalkozzon. A terápia a küldetés! S milyen hatalmas küldetés, mily hatalommal! Ember ezt nem bírná elviselni. De amint XVI. Benedek mondta beiktatása alkalmából: aki Krisztusban hisz, többé nincs egyedül! Vele van a szentek egész tábora. Vele vannak az érte imádkozó hívek. Számunkra is vége a gyász idejének, itt a küldetés ideje. És az imáé.

Kiss Ulrich SJ/MK