2005. október 23. évközi 30. vasárnap „A” év

Abban az időben, amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben? Jézus így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.

Mi az alattomos ebben a kérdésben? Hiszen nem politikáról faggatják a Mestert, hanem teológiáról. Igaz, Izraelben ez mindig is egybefonódott. A törvény Isten törvénye volt. Jézus válasza bármely rabbié lehetett volna: nem mondott újat. Talán csak az új, hogy a kettős parancsot túl gyakorlati erkölcsi hasznán és teológiai értelmezésén – mai szóval – hermeneutikai kulcsként használta: a teljes Biblia, az „egész törvény és a próféták”, s ezzel peresze a nép teljes történelme, minden hagyománya a kettős Isten – és emberszereteten alapul. A teológia nem a törvénytudók szakmai berkeire tartozik, hanem az egész nép, az egész közösség ügye. Ma sincs ez másképp.

Jézus válasza korában a teológia – és ezzel a teológusok – monopóliumát ingatta meg. Ma ugyanez a válasz a politikusokét (no meg a társadalomtudósokét, a politológusuk céhének öntudatát) kérdőjelezi meg. S itt folytatódik múlt heti töprengésünk: szükséges két szféra – a császári (közéleti) és az isteni – elválasztása, de ugyanúgy szükséges kölcsönviszonyukat is látni. Istenszeretet nélkül, és erre a XX. század szép számmal nyújtott bizonyítékot az emberszeretet, mai szóval humanizmus, üres jelszó, szlogen marad. Ennek persze a fordítottja is igaz: ne emlegesse senki hiába az Úr nevét, aki nem szereti embertársait!

Kiss Ulrich SJ/MK