Egy nem hívő bevetődött egyszer egy katolikus templomi esküvőre. Hallotta a házastársi hűségről szóló evangéliumot. Megbotránkozva kifordult a szertartásról. Méltatlankodva mondta: „Hogy mernek ezek beleszólni az emberek személyes belügyeibe? És ilyen keményen! Ez egyenesen sértő!” Hát mi jogon beszél bele az Egyház a családok belügyeibe? Ezt a kérdést tesszük fel ma, a karácsony utáni 1. vasárnapon, melyet „Szentcsaládnak” hívunk.
„Belebeszélés” a házasságba , családi életbe.
Ki beszél bele? A belebeszélés jogcíme. Először is azt mondjuk, nem az Egyház szól bele, hanem Jézus Krisztus. Olyan Valaki, akinek szíve van. Aki sokszorosan bebizonyította, hogy szeret minket, javunkat akarja. Aki nem ugráltatni, gyakorlatoztatni akar, mint egy tornatanár, hanem széppé tenni az életünket.
Hogyan beszél bele? Nagy szívvel, jó kedvvel, az isteni erőbe vetett hittel és az emberbe vetett optimizmussal, aki boldoggá akar tenni. Péntek délután, csúcsforgalom, zsúfolt csuklós busz. Mindenki ingerült. A buszvezető azonban végigkedélyeskedte a Rákóczi utat. Minden megállóban tette a megjegyzéseket: csak az szálljon fel, aki elhatározta, hogy agyonpréselteti magát. Utánunk még öt üres kocsi jön, de az utasnak joga van a megtaposáshoz. Lehet még beljebb húzódni, hogy lélegezni se tudjunk. Az utazóközönség jóízűen derült és el is felejtette a kellemetlenségeket. Így is bele lehet szólni az együttutazásba: szelíden, kedélyesen. Vajon a családi élet nem ilyen együttutazás? Egy kocsiba összezárva élik életüket a családtagok. Lehet úgy élni, hogy egymást agyontapossák, de lehet másképp is. Jézus úgy szól bele, hogy széppé, boldoggá tegye az életet.
Miért beszél bele? A belebeszélés szándéka. Egy házaspár kijelentette: ha a Szent Péter-bazilika erkélyéről egy arkangyal kihirdetné, hogy ezután a hűség nem kötelező, akkor is minden józan ember azt mondaná: köszönjük a fölmentést, de ennél okosabbat nem tudunk kitalálni. Nem élünk vele. Ezért szól bele Krisztus. Mert a mi javunkat akarja!
Akik ellenkező előjellel beszélnek bele. Vannak, akik azt mondják: Rá kell bízni a házastársakra, meddig maradnak együtt. Minden embernek joga van a szerelemhez, szabadsághoz. Élje mindenki úgy az életét, ahogy neki jó. Csakhogy ez hová vezet? Ha mindenki a maga örömét hajszolja, a teljes önközpontúságba fullad. Ha a partnerre úgy gondolok: arra való, hogy engem boldogítson, örökké elégedetlen leszek. Bergman Házasságfilmjében egy gazdag, önző, unatkozó házaspárt mutat be. Megpróbálják házasságon kívül megszerezni a boldogságot. De a kaland tragédiával végződik. Hisztériás jelenet. A főhős egy összetört pohár cserepeibe próbálja csuklóját belenyomni, de az öngyilkossághoz is gyáva. Ásít hát egy nagyot a szemközti tükörbe. Egy rémületesen nagy SEMMI! Ez nem házasság! Ez a kezdődő pokol! Az abszolút önközpontúság: Ebből meg kell találni a kievezető utat! Hazug az a szerelem, amikor a családban csak kapni akarok, adni semmit.
A krisztusi család életeszménye. Két fiatal akkor érett a családi élet alapítására, amikor úgy feltöltötték magukat kincsekkel, hogy tudnak már mit ajándékozni a másiknak. A krisztusi családi élet: ajándékozási szerződés két ember egymás iránti elragadtatott szeretetéből.
A krisztusi családi élet hatása. Ha a házastársak egymás iránti szeretetében és hűségében visszatükröződik Krisztus és az Egyház kapcsolata, mint a harmatcseppben a teljes napkorong, akkor az jelzés a külvilág felé. Erre fölfigyelnek. Ez nem mindennapi, ez rendkívüli. Ez jelzés! Jelzi, hogy Isten működik bennük. Akkor ez már szakramentum – szentség.
Koszter atya Lurkó című regényében bemutat egy eszményi kapcsolatot az erdei fiú és Iluska között. Itt hangzik el a klasszikus meghatározás: „A házasság az, amikor egy fiú és egy lány megérik egymásnak, hogy egy életen át megőrzik egymás arcán a mosolyt.” Ez a családi élet alapja: nem az az érdekes, hogy az én arcom mindig mosolyogjon, hanem, hogy a házastársam arcán megőrizzem a mosolyt. A názáreti Szent Család azért eszményképünk, mivel tagjai Isten kegyelméből erre építették családi kapcsolatukat.
Ámen
Hajnal Róbert/Magyar Kurír