2006. február 26., évközi 8. vasárnap „B” év

Három szokatlan, meglepő kijelentésben összegezhetnénk a mai vasárnap szentírási üzenetét: 1) „Eljegyeztelek magamnak örökre” (Oz 2,21); 2) „Velünk a vőlegény” (Mk 2,19); 3) „Ti Krisztus levele vagytok!” (2 Kor 3,3). Mit takarnak, mit jelentenek ezek a fogalmak?

1. Az ószövetségi olvasmányt egy a Kr. e. VIII. században, az északi birodalomban, kevéssel annak bukása előtt működött, különös sorsú prófétától olvassuk, aki először a történelemben azt hangoztatja, hogy Isten „szerelmes”. Jahve féltékeny szeretettel kötődik népéhez, az emberhez, akit nem kényszerít, de ismételten „magához édesget”, a szívére beszél, s akit eljegyez magának. Megható ez a gyöngéd szeretet, annál is inkább, hiszen nem egyenlő felek között bontakozik. Sőt, a jegyes hűtlenné válik, Izrael elárulja Jahve szeretetét, bálványokhoz fordul. Isten azonban, – s ez a prófécia lényege, – megtisztítja, visszavezeti, helyreállítja és eljegyzi magának örökre. Nem árt tudnunk, hogy Ozeás könyve azzal a meghökkentő ténnyel kezdődik, hogy a prófétának jelül egy prostituálttal, Gomerrel kell házasságot kötnie, akitől két gyermeke születik, s aki hűtlen hozzá, akitől szenved, de akiről nem tud, nem akar lemondani, akit visszavásárol, visszafogad otthonába. Ilyen az Isten is, feltétlenül, őrülten, képtelenül szeret. Erről szól még Izajás némely fejezete és az Énekek éneke egész könyve, ez ihleti a középkori misztikus teológusokat, Szent Bernát, Sienai Szent Katalin, Ávilai Szent Teréz és Keresztes Szent János gondolatait, akik a lelki élet magasára jutva tapasztalják meg Isten jegyesi hűségét, szeretetét és fenséges, költői módon szólnak róla úgy, hogy az olvasót is magukkal ragadják.

2. Teljesen egybecseng ezzel a különös hangvétellel az evangélium, Jézus kijelentése: „Velünk a vőlegény”. Egy konkrét kérdésre adja ezt a választ, de ismétlése többet sejtet: „jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény”. Jézus ezt magáról mondja, ő népének „vőlegénye, jegyese”, amint Ozeás megjövendölte. Nem feddi meg övéit, amiért nem tartanak böjtöt, mint Keresztelő János tanítványai, vagy az esszénusok. Ezt nem hiánynak tartja, éppen ellenkezőleg az öröm, az ünnep, a jubileum, a majd odaát tartó végtelen mennyei lakodalom kezdetének. Isten végre egybekel népével, szétszakíthatatlanul szereti, új szövetséggel köti magához, – s ez nem mérhető az előzővel: „új bor új tömlőbe való!” – az ó és az új szövetség egészen más világ. Az új s a régi összeegyeztethetetlen. Új bor, új ünnep, akár Kánában, akár az utolsó vacsora termében, akár a 2000 éves Egyház liturgiájában. Ez a radikális látás jellemző Jézusra. Mit jelent ez a menyegzős kép? Azt, amit az Emmánuel: velünk az Isten, aki értünk való, minket szerető, hozzánk kötődő Isten, akinek az emberhez való viszonyából természetesen teljesen kimarad az erotika, a testiség, a szexualitás. A házasság képe szimbolikus, de nagyon láttató, érzékelhető, megragadható.

3. A harmadik meglepő bibliai kijelentés pedig Szent Pál ajkáról hangzik fel: „Ti Krisztus levele vagytok!” Ezt mondja az, aki több mint tíz levelet intézett különböző személyekhez és egyházközségekhez, vajon miért nevezi a keresztényeket levélnek? Bizonyára azért, mert ezzel a hivatásukra utal, az a küldetésük, hogy életükből olvasson a világ, kiolvassa Isten végtelen szeretetét. Távoli utalás érezhető Ezekiel próféta képére: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek!” (36,26) Nyitott könyv az életünk, a cselekedeteink, a gesztusaink, az érzésvilágunk: vajon kiolvasható belőle Isten jegyesi szeretete? Akinek jegygyűrű van az ujján, arról tudják, hogy jegyesi, vagy házastársi kapcsolatban él. Ez egyszerre jelez, véd, üzen valamit. Keresztény életünk miről szóló levél, tanúsítvány, dokumentum?

Jegyesiskolánkba az idén 30 pár jár. Szeretnénk azt megértetni, tudatosítani velük, hogy alakuló, lassan megpecsételődő kapcsolatuk Istennel kötött szövetség is, ha rábízzák az életüket. Milyen jó, hogy ez nemcsak a jegyesek, házasok, családosok privilégiuma, hanem minden, mélyen hívő emberé! – Ma, nagyböjt előtt az utolsó évközi vasárnapon emlékezünk meg a világ éhezőiről. Szomorú, hogy a fizikai eledelre vágyókon, az indiai lesoványodott gyermekeken itthonról nem nagyon tudunk segíteni. Ám közelünkben is vannak szeretetre, vígasztalásra, reményre éhezők és szomjazók. Tegyünk jót velük, törjük meg számukra az eucharisztikus lakoma kenyerét és éreztessük meg velük, hogy őket is szereti az Isten!

Pákozdi István/MK