2006. január 15., évközi 2. vasárnap „B” év

Mindannyiunk életében fontosak a példaképek. Gyermekkorunkban, fiatal, bontakozó éveinkben tekintéllyel képviseltek egy eszmét, egy hitet, olykor talán fanatikusan is ragaszkodva hozzá, lelkesen, tüzesen beszéltek róla, és minket is lángra tudtak gyújtani. Viszonyítási pontok lettek az életünkben, akik nélkül szegények, elkallódottak lettünk volna, velük azonban valami nagyon fontos kezdődött el bennünk. Az én életemben, hivatásomban két olyan idősebb papra gondolok, akiket az akkori államhatalom félre állított, de akik mégis megindítóan tudták megszerettetni velem a hitet, az emberek szolgálatát.

1. A kiválasztottság, a meghívás, az isteni szó és a hozzá társuló öntudat komoly nehézségeket vet fel korunk embere számára is. Vagy sokan tagadják, semmibe veszik, nevetségessé teszik, vagy egyesek beképzelik maguknak, túlértékelik. – Sámuel története beletartozik a Szentírás különféle prófétai meghívásainak a sorába: Ábraháméba, Mózesébe, Illésébe, Elizeuséba, Izajáséba, Jeremiáséba. Mindezek a leírások egyetlen közös szálon futnak Ábrahámtól Pál apostolig: Isten az első, ő az, aki kezdeményez, ő az, aki a kiindulás forrása. Az ember másodlagos, ő az, aki válaszol, nem az ember képzel el magának valamit, tulajdonít magának egy szerepet, hanem Isten lendíti meg a sorsát. Figyeljük meg, Sámuel meghívása ezzel a mondattal veszi kezdetét: „Abban az időben az Úr ritkán hallatta szavát; jelenést sem lehetett gyakran látni” (1Sám 3,1). Isten ritkán kibocsátott szava idején, amikor büntetés számba ment ez a tartózkodása, akkor kapja Sámuel a meghívás ajándékát. Érdekes a kiválasztott álma is: a Szentírás hangsúlyozza, hogy Sámuel lefeküdt aludni, a többszöri szólítás után is aludni tért. Mit jelent ez? Minden bizonnyal azt, hogy a meghívás nem a mi akaratunktól függ, nem imádságban esdekeljük ki azt, az Isten műve, amelyet akkor is megad, ha mi alszunk. Érdemes felfigyelnünk még az azonos szavak fokozatos ismétlésére. Háromszor hallja Sámuel ugyanazt, és Éli nem ismeri fel, mert az előtte is misztérium. Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvében írja, hogy a lelki megkülönböztetés képessége a gyakorlatok útján, ismétlések által, lépcsőzetesen lesz a miénk.

2. A meghívások történetében fontosak a személyek. Sámuelében is: Éli főpap a kultusz, a törvénytartás, a templom embere, aki nincs ahhoz hozzászokva, hogy Isten szava megnyilvánulhat valakinek. A történések hatására azonban tisztességesen jár el, végül is érzékennyé válik az Isten személyes megnyilvánulására; a történet legvégén, amikor kiderül Isten szándéka, ki is nyilvánítja: „Õ az Úr! Tegye, ami neki tetszik!” (3,18) A későbbiekben is: az egyházi struktúra a történelemben nem mindig kész azonnal felismerni a Lélek működését, de megvan az a hagyományos körültekintése, hogy végül is nem utasítja vissza az Igét. – Kicsoda Sámuel? Egy jólelkű fiú, aki tiszteli a főpapot, azonosul a szolgálatával, de még sohasem volt személyes Isten-élménye. Készséges viszont arra, hogy amit az idős pap mond, azt megismételje: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Sámuel azonosul azzal, amit majd az egész választott nép megtanul: az Isten beszél (kinyilatkoztat), az ember pedig hallgat (figyel, befogad). Az esemény főszereplője az Úr. Itt az válik világossá, hogy Isten tud és akar az emberrel kommunikálni, párbeszédre lépni vele, közölni akaratát, beszélni vele. Isten, az Úr mindig ugyanígy viszonylik hozzánk.

3. A bibliai leírás szerint Sámuel nem „kisministráns” korú, hanem kb. 18 éves, akit prófétának, azaz valaki helyett beszélőnek választ az Isten (ez a profémi szó értelme). Eddig az öreg főpap félelmében, engedelmességében, szolgálatában élt, most neki kell Isten kellemetlen döntését közvetítenie Élinek: fiai istenkáromlása miatt elveti, elítéli őt az Isten. A fiúból felnőtt lett, küldetéstudatot kapott, amely nem tehette elbizakodottá, de, amit hűségesen teljesítenie kellett. S ebben „vele volt az Úr, s nem hagyta, hogy egyetlen szava is meghiúsuljon” (19. vers). Itt találkozik Sámuel története az első apostolokéval: akik korábban Keresztelő János tanítványai voltak, de megtalálták a Messiást, és nála maradtak. Sose gondolták, hogy ők a világ megváltói, de kezdték becsülni hivatásukat, és egyre többet megértettek küldetésükből. Ez a folyamat ma is ugyanígy működik: Isten szólít, mi hallgatunk rá, elindulunk a nyomában, és nála maradunk. Talán még az órára is fogunk emlékezni, mikor vert föl álmunkból, mikor szólított meg, mikor mutatta meg otthonát, mikor vont minket szíve közelébe.

Elmélkedjünk hivatásunkról, idézzük sokszor emlékezetünkbe azt a pillanatot, amikor Isten a napnál világosabban és minden emberi szónál érthetőbben megszólított, és szemléljük Jézust az igazi prófétát, akit az Atya szeret, s aki el tudja viselni nehézségeinket, fájdalmainkat, süketségünket, egészen haláláig. Egyben mondjunk köszönetet a mi sorsunk kísérőiért, legyenek azok szülők, jóbarátok, papok, szerzetesek, tanárok, fontos volt a szerepük, hogy általuk mi is találkozzunk a leglényegesebbel: „Urunk, Jézus! Add, hogy alázattal részesedjek prófétai küldetésedben, amelyet már a keresztségben rám bíztál. Adj erőt, hogy ismételten befogadjam szavadat, befogadjalak Téged és mindig nálad maradhassak!” Ámen.

Pákozdi István/MK