2006. január 22., évközi 3. vasárnap „B” év

Szemeket festeni, igazi művészet, néhány képről igaz: bármerről nézzük, a főszereplő mindig ránk tekint. Ilyen a Prohászkáról készült egyik hatalmas olajfestmény az egykori Esztergomi Papnevelő Intézet első emeletén. Feszty Masa festőnő szentjeinek szem-ábrázolásáról mondják, hogy feltűnően kidolgozottak, talán túl is növeltek. A szemekben, az emberi tekintetben ott lakozik az egész ember.

1. A Márk-evangélium tanúsága szerint Jézus két testvérpárra pillantott rá, Simonra és Andrásra, majd Jakabra és Jánosra. Ebben a pillantásban jelöli meg az evangélista az elközelgett Isten-Országa terjedésének a kezdetét. Ezek a szemek, ez a mélyreható nézés, Jézus teremtő erejű tekintete a mai vasárnap kinyilatkoztatása. Tekintete ugyanaz, mint a világ teremtésekor az Istené, amely alkotásának eredményét jónak tartotta és megszerette. Erőt és hatalmat sugárzó, atyai tekintet; nem olyan, mint Ádámé, aki elfut és elrejtőzik, mert nem akar szembenézni sem Istennel, sem pedig saját tettével. Neki is, mint annyi sötétben bujkáló testvérének, minden lehorgasztott fejű Káinnak és ellenkező irányban induló Jónásnak meg kell tanulnia a zsoltáros igazságát: „Hová menekülhetnék a te színed elől, Uram?” (138, 7) Kempis Tamás Krisztus Követése Szent Ferencnek tulajdonítja a mélyen igaz mondást: „ki-ki annyi és nem több, amennyit az Isten szemében ér!” (III, 50, 37) – A szem a szív tükre, amit a szeretet irányít. Így látja meg Jézus a Galileai-tó partján Simont és Andrást, majd Jakabot és Jánost, a halászokat, első tanítványait. Tekintete kiválasztó erejű, ellenállhatatlan, lekötelező, kis túlzással mondhatnánk így is: elbűvölő. Annak idején Dávidot is így szemelte ki az Úr (vö. 1 Sám 16,1). Akik találkoznak Jézussal, először is felfedezik benne, micsoda igazgyöngyöt találtak (vö. Mt 13, 45). – Szemeiben azt látják meg, milyen óriás ő, mekkora szeretet tölti be, s mennyire kicsinyek vagyunk mi hozzá képest. Vajon miért is pontosan énrajtam pihent meg tekintete? - Ez a pillantás elég volt Lévinek, hogy otthagyja a vámpadot, Zakeusnak, aki szemtől-szembe akarta látni Jézust, amint elhalad a fügefa alatt. Zakeus ennek a tekintetnek a hatására vagyona felét a szegényeknek adja, akiket pedig megcsalt, azoknak négyszer annyit kárpótol. Csak a gazdag ifjú nem tudott mit kezdeni Jézus baráti tekintetével, mert nem akart megválni vagyonától és ezért leverten távozott. Ebből a nézésből, a föltámadt Krisztus megjelenéséből Pál apostol szinte a legtöbbet olvasta ki: Krisztus „szeretett engem, s önmagát adta értem” (Gal 2, 20).

2. A Mester szemében valamennyien egyet érnek: Isten Országának tanítványai, az ő apostolai, társai megváltó munkájában, „emberhalászok”, Péter is, és mindegyik apostol. Az utolsó vacsorán prófétai erejű víziójában értük imádkozik, s azokért, akik majd szavukra hinni fognak az egész emberi történelem folyamán: „Legyenek mindnyájan egy! Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek egy ők is mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). A folytatást valamennyien jól ismerjük: az emberi részrehajlás, kicsinyesség, önző érdekek hamar feledtették Jézus osztatlan, felhőtlen, igaz tekintetét és szóban kifejezett szíve vágyát. Már az apostoli korban sajnálatos megnemértés, békétlenség üti föl a fejét, elég csak Pál vagy Római Szent Kelemen Korinthusiakhoz írott leveleit olvasni. A magatartásbeli vitáknál is tragikusabb a hitbeli egység felbomlása, ami a keresztény ókor hitvitái után a középkor derekán a keleti és a nyugati egyház elszakadásával végződött 1054-ben. A második keresztény évezred közepén pedig a nyugati egyház szakadt széjjel, s gyakorlatilag 1521-től egészen napjainkig a római katolikus egyházon kívül számtalan kis egyház, mozgalom, keresztény szervezet, csoportosulás vallja magát az egyetlen Krisztus örökösének. A sokféle vallásháború és erőszakos térítések, visszatérítések után századunk ünnepelt eredménye a protestáns kezdeményezésre megindult ökumenikus mozgalom (Edinburghtől Baselen át Assisiig, vagy éppen az idei egységhétig, amelyek közül vannak kiemelkedőek és vannak igen fontos, de névtelen, nem jegyzett kezdeményezések). A II. Vatikáni zsinat több mint 40 éve összefoglalta mindazt, amit az egység helyreállításáról komolyan vall és kíván (az ökumenéről szóló határozatában). Ám azzal is tisztában vagyunk, milyen nehéz, – Yves Congar szavaival – az univerzális egység képességét mindenütt megteremteni, szorgalmazni, ápolni. Ez azt jelenti, hogy úgy keressük az egység útját, hogy ugyanakkor el ne tiporjuk a sajátos különbözőségeket. Az egyetemes egység érzése azt sugallja: Isten szemében, mi keresztények tényleg egyet érünk.

3. Közös feladatunk Istennek a szeretetteljes, mindenki felé irányuló tekintetét közölni, hirdetni, tanúsítani a világban. A Biblia legszebb tanító elbeszélése, a Jónás könyve erre figyelmeztet: nem menekülhetünk Isten kiválasztó, küldő, prófétai szándéka elől. Csodálatos ez az univerzalizmus. Ebben az ironikus történetben mindenki szimpatikus – a niniveiek, a király, a pogány matrózok, de még az állatok is, csak a szűk látókörű Jónás nem. Korlátoltságát Isten maga töri széjjel, megtanítva szándéka egyetemes, tág horizontjaira. Ezt nekünk is el kell sajátítanunk; Isten nagylelkű, tágölelésű irgalmas szeretetét, megbocsátását, egyetemes üdvözítő szándékát. „Nincs meg az Isten szeretete abban, aki nem szereti az Egyház egységét!” – mondja Szent Ágoston (Bapt III, 16, 21). Ezt igyekszünk átélni akkor, amikor mi keresztények felekezeti különbség nélkül együtt imádkozunk, énekelünk. Ilyenkor azt valljuk meg, hogy valamennyien Isten gyermekei vagyunk. A mindennapi életben pedig törekszünk egymás múltját, hagyományait, sajátosságait minél jobban megismerni és tiszteletben tartani. Bajban, nehézségben hamarabb rátalálunk egymás értékeire, illetve a másokról való gondoskodás közös keresztény felelősségére.

Jézus nem válogat: rátekint a halászra, vámosra, bűnösre, idősre, fiatalra. Tekintete megnyugszik fölöttünk. Legyen igaz, ami a máriapócsi bazilika egyik ablakfeliratán olvasható: „A te Szíved, Fiú Isten, / Mindnyájunkat egyesítsen!” Ámen.

Pákozdi István/Magyar Kurír