2006. január 8., vízkereszt

Mt 2,1-12

Már egyes római katakombák faliképein láthatjuk a csillag vezette mágusokat, akik hódolnak Jézus előtt. Az egyházatyák az ajándékokban Krisztus királyságának (arany), istenségének (tömjén) és szenvedésének (mirha) jelképét látták. Izajás próféta jövendölését pedig egyenesen Vízkeresztkor látjuk beteljesülni: „az Úr dicsősége ragyog fölötted... népek jönnek világosságodhoz és királyok a benned támadt fényességhez” (60,3). A karoling, a bizánci és a késő középkori művészt mind a maga korának, fantáziájának bő kelléktárával ábrázolta a jelenetet (Botticelli, Dürer). Egy XII. századi, a pécsi székesegyház altemplomában lévő kődomborművön naiv ábrázolásban, egy ágyban, közös takaró alatt, koronával a fejükön álmodnak (ekkor kapják az intést, hogy ne menjenek vissza Heródeshez).

1. Ha a művészet ennyire kedvelt témája lett Vízkereszt, akkor ez azt jelenti, hogy a napkeleti bölcsek evangéliuma mindannyiunkhoz közel áll, karácsony titkát mélyíti el bennünk. Érdekes megfigyelni az események kettős vonalát: az igazság keresését, a haladást, és az igazság keresésének a megakadályozását, az ellenállást, a félelmet, a zavart, a háborgást. A kettő jól elkülönül egymástól, személyekben, helyzetekben, viselkedésben, még a jelentős városok neveiben is. A haladást képviselik a mágusok, akik őszinte, nyílt emberek, egyszerűek, örömteliek. Az ellenállást Heródes vezeti, és környezete osztozik benne, a képmutatók, a gyanakvók, az aggódók. A haladás kis, vidéki városkája Betlehem, míg az ellenállás, a gőgös, öntelt hatalomé Jeruzsálem. A két front között található az a szelíd Jézus, aki gyermek, védtelen, szótlan, elfogadó, az igazi hatalom birtokosa, aki miatt ez a kettőség ennyire láthatóvá válik. Éppen ez a vízkereszti ikon örök mondanivalója: a haladás és az ellenállás valamiképpen mindig tényezője az emberiség történelmének. Persze nem a marxi-feuerbachi értelemben, nem osztályharcra, inkább az örök igazságra kiélezetten. Nem kétséges, hogy Krisztus, a megváltás ajándékával mindig a haladás oldalát erősíti.

2. Van azonban az ellenállásnak, a feltámadó heródesi indulatoknak egy másik következménye is: nemcsak Heródes retten meg, hanem „vele együtt egész Jeruzsálem” (Mt 2,3). A megalomániában szenvedő, hatalomféltő király félelme érthető, hiszen Jézus egy esetleges rivális. De a nép nem éppen őtőle szenved? Miért nem örül egy új király feltűnésének? Senki sem szánja el magát, hogy útra keljen a mágusokkal és felkeresse a Kisdedet. Nem, mert a passzivitás visszahúzó ereje rajtuk is elhatalmasodik. Így voltak a zsidók annak idején Egyiptomban, bár szenvedtek a fáraótól, mégsem volt erejük ledobni magukról az igát, inkább elnyomták magukban a szabadságvágyat. Egyedül Mózes volt a haladás embere, aki nem altatta el magában az emberekért érzett felelősségérzetet. Erich Frommnak igaza van: „Egy rémkép kerített hatalmába minket... célja az anyagi teljesítmény és a maximális fogyasztás”. Ma is fellelhető: a heródesi visszahúzó erő kioltja a keresés, a lelkesedés, a hűség, az igazi emberi érzések tüzét, s helyükben kínlódunk a fenyegetettséggel, az erőszakkal, a magánnyal, a tehetetlenséggel.

3. A napkeleti bölcsek feladata akkor sem, ma sem egyszerű. „Látták csillagát napkeleten” és elindultak a keresésére, hittek benne, bátran vállalkoztak, nem tartóztatta őket vissza az utazás fáradalma, veszélye. Erre a nagy vállalkozásra szólít minket is keresztény hivatásunk. A heródesi ellenállást leküzdve, egy Jeruzsálemnyi hitetlen, közömbös, céltalan, képmutató emberrel szemben vállalnunk kell a hit harcát, megpróbáltatásait, de azután a megtalálás páratlan örömét is! Visszahúzó erő lehet a belső tehetetlenségünk, kényelmünk, kísértéseink, bűneink, de lehetnek objektív erők is: a külvilág, az értéktelen társaság, akik lebeszélnek, akik kinevetnek. A mai ünnep legbensőbb értelme ez: az Isten Fia megjelent közöttünk, és az ő fénye „kiragadott minket a sötétség hatalmából” (Kol 1,12), így a mágusok csillaga, a hit fénye minket is vezet előre. – A kereső és megtaláló emberek élménye csodálatos: látnak, örvendeznek, ajándékoznak, majd pedig más úton térnek vissza hazájukba. Ez a sors vár mindannyiunkra, ha Heródes aggodalmain túllépve elindulunk a keresés éjszakájában, és a tiszta szeretet Krisztusát akarjuk megtalálni. Vízkereszt találkozása után utunkat már csakis a hit ösvényén át folytathatjuk.

Nagy Szent Leó pápa, az V. század lánglelkű hittudós szónoka azt állítja: ez az a nap, amelyet Ábrahám is látott és örült neki (vö. Jn 8,56). Erről énekelt Dávid király is a zsoltárokban: „Minden nép eljön, hogy imádjon téged, és dicsőítse nevedet, Uram!” (85,9) Valóban, Vízkereszt a hitünk ünnepe, Jézus megjelent közöttünk a zsidó pásztorok és a pogány mágusok imádatára, örömére, hogy valamennyien az ő világosságában járjunk! Ámen.

Pákozdi István/MK