2006. március 12., nagyböjt 2. vasárnapja „B” év

„Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31) Raffaello egyik leghíresebb olajfestménye, a Vatikán Múzeumban őrzött „Színeváltozás”. Nem volt még teljesen kész, amikor a művész fiatalon, 37 éves korában meghalt. A képet odavitték a halálos ágyához, ahová az akkori pápa, X. Leó is elment és a hagyomány szerint megcsókolta a művész kezét, őt tartotta ugyanis a legnagyobb keresztény festőnek (1520). A képen ott van a hegy lábánál az az ördögtől megszállott fiú, akit az apostolok nem tudtak megszabadítani. Goethe magyarázata szerint a földön nyomorúság, szenvedés uralkodik, de Krisztus dicsősége kiemeli az apostolokat, s a mi tekintetünket is a felhők felé irányítja. Amíg Máté evangélista azt akarja megvilágítani leírásában, hogy Jézus az új Mózes, aki a hegyről ad új törvényt népének, addig Lukács a közeli szenvedéstörténet előkészítéseként szemlélteti a Tábor hegyi történést, Márk viszont egyszerűen a rejtett Messiás megnyilatkozását olvassa ki belőle: most már látszik, ki a mi Urunk, mi az ő igazi létmódja, amelyben majd egyszer mindenki el fogja őt ismeri.

1. A színeváltozás eseményének leírásában mindhárom szinoptikus evangélista megegyezik abban, hogy a kiválasztott apostolok, akik sokszor vannak Jézus közelében, most a „felhők fölé”, a túlvilági dicsőség örömébe pillanthatnak. Szinte teljesen megbénulnak, le sem tudják írni, mit láttak, alig tudják hasonlítani élményüket, annyira más az, amit tapasztalnak, mint minden közönséges élményük. Péter szavaiból a gyenge, félelemmel teli ember ügyetlen helyzetfelismerése csendül ki: „Mester, jó nekünk itt lennünk!” – Itt álljon meg az idő, így maradjon minden, maradjunk itt örökké! Sátrat akar ütni, de nem magának, maguknak, hanem Jézusnak, Mózesnek és Illésnek. Majd beborította őket a felhő, amellyel mindig elfedi magát az Isten, amikor megjelenik a földön. Megnyilatkozásának hiteléül hangzik a mennyei szózat (mint Jézus keresztségekor): „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire föleszméltek, senki mást nem láttak, csak Jézust egyedül. Az esemény szívük mélyén egy pozitív, fölséges emlék maradt, „aranytartalék” a nagy próbatétel idejére, Jézus szenvedésének és halálának átélésére, értelmezésére. – Jézus dicsőségének ragyogása azonban nemcsak a három kiválasztott apostol sajátságos titka, hanem mindnyájuké, amikor szenvedése, halála és föltámadása után megjelenik nekik akár a zárt ajtókon át, akár a tó partján. Még a hitetlenkedő Tamás is elámul ettől a látványtól és fölkiált: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Ugyanezt tapasztalja Mária Magdolna is, amikor megnyílik a szeme és Jézus lábaihoz borul, s csak ennyit tud szólni: „Rabboni”, azaz Mester. Pál apostol is ugyanennek az élménynek a hatása alá kerül, amikor Damaszkusz közelében „hirtelen mennyei fény ragyogta körül” (ApCsel 9,3). Ennek leírásában szinte ugyanazok a szavak fordulnak elő, mint Jézus színeváltozásának történetében.

2. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” A mai vasárnap ószövetségi olvasmánya egy másfajta próbatételt társít Jézus színeváltozásának a leírása mellé: egy másik hegyi eseményt, Ábrahám életének legkínosabb próbatételét: Izsák föláldozását. Az Izraelt körülvevő népek között nem volt ismeretlen az emberáldozat: nemzeti katasztrófák elhárítása, vagy engesztelés miatt áldozta fel egy-egy uralkodó a gyermekét. Ábrahám esetében nem erről van szó: Isten minden indoklás nélkül kívánja tőle, mint utóbb kiderül, hogy próbára tegye a hitét. Micsoda dráma játszódott le az agg pátriárka szívében! Szodomáért és Gomorráért szót emelt, saját fiáért és önmagáért nem. „Hittel engedelmeskedett”, ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja róla, már akkor, amikor Isten hívását hallva más vidékre kellett költöznie (11,8). Istent azonban nemcsak hatalmasnak ismerte meg, hanem jóságosnak is, igaznak, ezért remélt benne a remény ellenére is. Hitt benne akkor, amikor éppen hitének alapjai rendültek meg, amikor elsötétült előtte az addig ragyogó Isten-arc. Így lett Mória hegye egy korai, nagy tapasztalata a hívő embernek: hitünket olykor próbára teszi az Isten. Miért? Biztosan azért, hogy megerősödjön, hogy tudatosuljon, hogy élő maradjon. Jézusnak a kereszten mondott kiáltása is erről tanúskodik: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34) Húsvét hajnalfényéig csak az jut el, akinek hitét, hűségét ez a pillanatnyi sötétség nem rendíti meg.

3. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Mindannyiunk élete e három hegycsúcs között zajik: Mória hegye, a Tábor hegy és a Kálvária között. Van ezekben a különös epizódokban valami megragadó, reánk is vonatkozó igazság: Ábrahám, Mózes, Dávid – Péter, Jakab, János, Mária Magdolna, Tamás, Pál, és minden Krisztushoz tartozó keresztény, most már „mindnyájan födetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét és e szemléletben fokról fokra az ő képmásává változunk át az Úr Lelke által”, ahogy Pál apostol írja (2 Kor 3,16). A színeváltozás nem valami „apostoli privilégium”, rendkívüli és kizárólagos ajándék. Mi is láttuk őt színében elváltozni, dicsőséges fényében az elsőáldozásunk, vagy felnőttkeresztségünk, vagy bérmálásunk pillanatában, vagy házasságkötésünk órájában, vagy amikor először nyílt fel értelmünk előtt a Szentírás, amikor az első lelki tanácsot kaptuk valakitől, (a szerzetesek fogadalomtételükkor, a papok felszentelésükkor) s még ki tudja hány alkalommal, ami életünk fontos, Tábor hegyi élménye. A szentek mind tudják megtérésük, Isten-élményük fényességes óráját,szinte erről beszélnek, ezt tanúsítják egész életükben.

Napjainkban sokan elkeseredettek, mert – mint mondják, – nincsenek csodák, színtelen, szürke az életünk. Hiszed-e, hogy Jézus színeváltozása folytonos valóság az életedben? – Ha még bizonytalankodnál, hallgasd, olvasd nagy hittel és bátor reménnyel Ábrahám áldozatának és Jézus színeváltozásának mai örömhírét!

Pákozdi István/Magyar Kurír