2007. augusztus 26., évközi 21. vasárnap

A kapu nyitva van – a kapu szűk

Aki a pénztárcáját elveszítette, sokat veszített. Aki szeme világát elvesztette, még többet veszített. De aki az üdvösségét veszíti el, az mindent elvesztett. Annak számára jobb lett volna, ha meg sem születik az ember. Az emberi élet végső és egyetlen céljának elérését, vagy a végleges elvesztését nem lehet egy vállrándítással elintézni.

Izgat a saját üdvösségünk kérdése. De összeszorul a szívünk, amikor szeretteink, sőt az istentávolban élő tömegek végső sorsára gondolunk. Az évközi 21. vasárnap evangéliumának izgatott szereplőjével szegezzük Jézusnak a kérdést: „Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?”

Jézus idejében a hivatalos zsidó felfogás így gondolkodott: az juthat Ábrahám kebelére, akli megtartja a mózesi törvény előírásait. A pogányok valamennyien elkárhoznak.

Az Úr korrigálni akarta ezt a téves felfogást, amikor elmondta a szűk kapuról és a lakodalmas házról szóló hasonlatát. Két mondattal válaszol: a kapu nyitva van…, és a kapu szűk.

Az ajtó nyitva van
„Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről és helyet foglalnak Ábrahám kebelén.” Kinyilatkoztatott igazság Isten egyetemes üdvözítő akarata. A Szentírás ezt így fogalmazza meg: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson.” (Tim 2,5) Istennek ez az üdvözítő akarata valóságos, tehát megadja minden embernek a szükséges kegyelmet. Egyúttal azonban feltételes is, amennyiben tiszteletben tartja az ember szabad választását és senkire nem kényszeríti az üdvösséget.

Ismerjük azt a hitigazságot, hogy: „Egyházon kívül nincs üdvösség.” Felmerül a kérdés: hogyan vonatkozik Isten üdvözítő akarata az Egyházon kívülállókra? A II. Vatikáni Zsinat az egyháztagság hármas fokozatát különbözteti meg. Vannak, akik beiktatódnak teljes mértékben az Egyház közösségébe: „incorporati”. Akik elfogadják az egész hitvallást, a szentségeket és az egyházi kormányzatot.

A nem katolikus keresztények kapcsolatban állnak vele: „conjuncti”, amennyiben a Szentírást olvassák, Krisztust Isten Fiának vallják és tartanak néhány szentséget.

Az egyistenhívők hozzá vannak rendelve az Egyházhoz: „ordinati”. A mohamedánokra és a zsidókra gondolunk itt, akik a Teremtőt elfogadják és az igaz Istent imádják. Isten üdvözítő szándéka őket is felöleli.

Sőt, az Egyházról szóló zsinati konstitúció azt mondja: „A Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el a személyes Isten ismeretére, de iparkodnak a helyes utat megtalálni.” Íme tehát a jó szándékú ateistákat is felöleli Isten üdvözítő szándéka, ha keresik az igazságot és lelkiismeretük szavát követik. Õket szokták nevezni „anonim keresztényeknek”.

Bátorítólag elmondhatjuk: ne essenek tehát kétségbe azok, akik családtagjaik között is találnak megkereszteletleneket, vagy barátaik között, akik még nem jutottak el az istenhit csúcsára. Rendületlenül imádkozzanak értük, adjanak nekik jó példát, időnként beszéljenek nekik hitelesen Istenről és nagyon bízzanak abban, hogy Isten megadhatja nekik a megtérés és az üdvözülés kegyelmét, ha lelkiismeretük szavára hallgatnak.

Az ajtó szűk
Az evangéliumi tanítás azonban nem csak a választott nép tagjainak szólt, hanem az ősegyház számára is figyelmeztetés volt. A hamis biztonságérzet ugyanis az első keresztények számára is nagy kísértést jelentett. Mivel ők ismerték Jézus tanítását, részt vettek az eucharisztikus áldozaton, ezért kijelentették: „a mi utcánkon tanítottál, együtt ettünk és ittunk veled”, tehát belépőjegyünk van örök lakomádra. A nem megtértek viszont elvesznek.

Lukács azért veszi bele Evangéliumába Jézus ezen tanítását, hogy rámutasson: az üdvösségre való törekvés félelmetesen nagy felelősség! Mindenki elérheti, de ne könnyelműsködjünk! „Vigyázat – mondja Lukács az első keresztényeknek – nincs okuk gőgös önteltségre az Egyház oszlopos tagjainak sem. Nem elég a vallásos gyakorlatoknak külsőséges teljesítése.”

Az Egyházhoz való tartozás csak nagyobb felelősséget ró a hívekre. Minél több talentumot kapott valaki, annál nehezebb lesz az elszámolás. Radikális elkötelezettségre van szükség. Krisztus szigorú erkölcsi követelményeit meg kell tartaniuk, amelyeket tanítványai elé állított. Ezt jelenti a „keskeny út” és a „szűk kapu” emlegetése.

A szűk kapu hozzá tartozik annak megvilágításához, hogy az emberi élet nagy és szent vállalkozás. Az nem gyerekjáték! Az erkölcsi rend megtartása, a parancsok teljesítése, olyan dolog, amely az örök boldogságba vezet, de amelynek semmibevétele az élet egyetlen céljának elvesztését is jelentheti.

A Zebedeus fiúk anyjával kérjük az Urat, hogy gyermekeink, rokonaink és mi magunk is egykor „jobbodon és balodon ülhessünk országodban.” Hogy Krisztus ajkáról hallhassuk a boldogító szavakat: „Jöjjetek Atyám áldottai és vegyétek birtokotokba a világ kezdetétől nektek készített országot.”

Néri Szent Fülöp amikor meghallotta, hogy a pápa bíborossá akarja őt kinevezni, birétumát a levegőbe dobta és így kiáltott: „Paradiso! A mennyország kell nekem, nem a bíbor!” Törekedjünk harmonikus földi életre, az evilági értékek elnyerésére. De ne tévesszük szem elől Szent Pál mennyei honvágyát: „A mi igazi hazánk a mennyben van!” Ámen.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír