2007. december 2., advent 1. vasárnapja

Virrasztó várakozás

A virrasztás más, mint az álmatlanság. Az álmatlanság merő negatívum. Az a nyugodt pihenés hiánya. A virrasztás ezzel szemben gazdag belső tartalmat hordoz. Tele van értékkel. Aki virraszt, az vigyáz valakire. Anya virraszt így gyermeke betegágya mellett. Aki virraszt, az készenlétben áll, hogy segítsen. Az éjjeliőr virraszt így a telep nyugalmán. Aki virraszt, az vár valakit. Így várunk a pályaudvaron az éjszakai vonattal érkező jó barátra. – A keresztény ember számára a virrasztás annyit jelent, mint várni a Krisztussal való találkozásra. A döntő órában készen kell lenni. Erre a virrasztó várakozásra buzdít advent első vasárnapjának szentmiséje.

Advent hagyományos értelmezése
Eddig adventnek hármas készület jellegét hangsúlyoztuk:
Krisztus történelmi eljövetelére való emlékezés. Ennek lényege: „Az Ige megtestesült Názáretben, kit Mária szűzen szült Betlehemben.” Célja: igazolni Isten végtelen szeretetét: „Úgy szerette Isten a világot,…”. Sorsa: az emberek nem vettek róla tudomást: „Övéi közé jött,…”.
Most, amikor az idei karácsonyra készülünk, vigyázzunk, el ne profanizáljuk az ünnepet. Nehogy a külsőségek, az ajándékozási láz elrejtse karácsony igazi ajándékát: Isten Fiának emberré levését.

Krisztus második eljövetelére való készenlét. Az Úr figyelmeztetése szerint erre szüntelen virrasztó lelkülettel kell várakoznunk. Nem szabad, hogy meglepetésként szakadjon ránk a végső nagy vizsga. Az őskeresztények készültek a parúziára. Szent egységben, testvéri szeretetben éltek. Támogatták a rászorulókat. Buzgó imával siettették: „Jöjj el, Uram, Jézus!” Ezen a vizsgán pótkérdést már nem kaphatunk. Osztályismétlésre sem lesz lehetőség. Az már az érdemszerzés idejének végleges lezárása lesz.

Egyéni életünk végén való találkozás. Ha valaki azt gondolná: „2000 éve várjuk Krisztus világvégi eljövetelét, mégsem következett be. Nem érdemes tovább várni.” Nos, ne nyugtassa ezzel magát senki. Merthogy van Krisztusnak egy harmadik eljövetele is. Minden ember földi élete végén biztosan találkozik Jézussal. Erre érdemes készülni, mert ez holtbiztos, hogy bekövetkezik.

Advent a mai olvasmányok tükrében.
A mai evangéliumban Jézus három képet állít elénk. Mindhárom arra világít rá, hogyan kell felkészülnünk az Úrral való találkozásra.

Napi gondjaink ne vonják el figyelmünket a legszükségesebb dolgokról. Noé isteni parancsra építeni kezdte a bárkát a szárazföldön. Bár se közel se távol víznek nyoma sem látszott. Õ felkészülten várta a vízözönt.

Nem így a kortársai! Ha Noé körbejárt, megmosolyogták. Ettek, ittak, nősültek, férjhez mentek. Mintha örök földi létre akarnának berendezkedni. Jézus nem azért rója meg őket, mert földi dolgokkal törődnek. Ezek nem jelentettek bűnt. Hanem, mert az Istentől küldött jelre nem figyeltek. Túlságosan beleragadt a föld porába lelkük.

Nem az a mi bajunk, hogy biztosítani akarjuk a jövőnket, hogy gondoskodni akarunk családunkról. Az a baj, hogy csakis és kizárólag a földi dolgok érdekelnek. Amikor az özönvíz bekövetkezett, már későn kaptak észbe. Elvesztették életüket, elpusztultak, mivel a jelet, a bárka építését nem vették komolyan. Készületlenül találta őket a katasztrófa.

A lázas munka se vonja el figyelmünket az égi dolgokról. Jézus képet fest elénk két mezőn dolgozó napszámosról és két malomban búzát őrlő háziasszonyról. Valamennyien dolgoznak, szorgalmasok is. A lelkiismeretes munka nem bűn. Miért bünteti meg hát Isten mindkét párból az egyiket? Nem találunk más magyarázatot, csak azt, hogy az egyik a túlterheltség miatt a lelkiekről elfeledkezik, a másik viszont a munka közben is égre emeli a szemét.

Az a baj, ha a munka életcéllá válik, ha az anyagiak biztosítása miatt minden másról megfeledkezünk, ha egyedül a lázas tevékenység tölti be gondolatvilágunkat. Magában a mindennapi kötelességteljesítésben is találkoznunk kellene Jézussal.

A csöndben, az észrevétlenségben is rátalálhatnánk Istenre. Amikor nem is gondolunk rá, hogy jön. Erre utal a tolvajról szóló hasonlat. Az Úr nem átallja saját magát egy éjszaka lábujjhegyen osonó tolvajhoz hasonlítani, aki feltűnés nélkül közeledik. Talán jelezni akarja, hogy milyen finom érzékkel kell a legdiszkrétebb formában közeledő Jézusra figyelni.
Szent Pál a mai szentleckében még két kiegészítő tanácsot ad mintegy hozzáfűzve a Mester szavaihoz, mintha kiegészíteni akarná adventi jó feltételeinket:

Kerüljük a bűnt.
Igen, enni, inni, házasodni kell, de „ne lakmározásban, részegeskedésben, ne fajtalanságban és tobzódásban, ne civódásban és versengésben.”

Öltsük magunkra Krisztust.
Nem, mint faágak a hóbundát, tehát ne életének külső eseményeit utánozzuk, hanem, mint a tavaszi virágba borulás ékesíti a gyümölcsfát. Tehát járjon át Krisztus lelkülete belülről. Oberammergauban minden évtizedben a falu nép eljátssza a passiót. Legnehezebb feladata a Jézus szereplőnek van. Úgy kell Jézus ruháját, szokásait magára ölteni, hogy a megszólalásig hasonlítson az Úrhoz. Nekünk nem Jézus ruháját, gesztusait kell utánoznunk, hanem egyéniségét, jellemét.
Sokféle várakozás van. Nem szeretünk autóbuszra várni, ha késik. Nem szeretünk hivatalban, üzletben várni, amikor sok a tennivalónk. De milyen jó várni egy szép ünnepre, esküvőre. Milyen jó várni egy kedves vendégre. Vagy látogatóra a kórházban. Ilyenkor minden percben az órára nézünk, az ajtóra tekintünk, a közeledő lépésekre figyelünk. Ilyenkor az ember nem magára gondol, hanem arra, akit vár.

Adventben Jézus eljövetelére várjunk ilyen sóvárgással és készültségben. „Öltöztessük ünneplőbe a szívünket.” (A kis herceg) Ámen.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír