2007. január 1., Újév napja

Tudós és szentéletű teológiaprofesszorunkat egyik újév alkalmával szokatlanul komolynak láttuk. Bensőséges beszélgetés közben feltárta gondját. Attól tartok, életem olyan lesz, mint apámé. Õ mint kőfaragó évtizedeken keresztül dolgozott önmaga szobra formálásán, melyet saját sírkövének szánt. De nem tudta befejezni. Vésővel, kalapáccsal a kezében érte a halál befejezetlen műve előtt. Apám benne maradt a kőben – mondta a professzor. Nem tudta kivésni magát. Úgy érzem, én is így fogok járni. Az esztendő fordulóján minden hívő számvetést készít önmagával. Az lehetetlen, hogy fel ne merüljön bennünk… nem maradok-e benne a kőben félkészen? Újév napján különös erővel tör ránk a kétely: meg tudtam-e valósítani önmagamat?

Kire bízzuk tökéletesítésünket? Üssük föl a Filippiekhez írt első levelet. „Meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, el is végzi azt Krisztus Jézus napjára. Mi nagy üggyel-bajjal próbáljuk magunkat megvalósítani, kivésni magunkat a kőből, de nem megy. Az az érzésünk, minden hiábavaló. Akkor felhangzik az Úr üzenete: nemcsak ti dolgoztok, én is munkálkodom bennetek. Ez reménnyel tölt el: nem leszek befejezetlen! Amíg én kínlódom önmagammal, addig Õ megvalósít engem! Pótolja, amire képtelen vagyok. Nem leszek befejezetlen szimfónia! Nem leszek kőbe maradt félember!

Mi adja meg a nyugalmunkat? Ha elfogadjuk, hogy az úr végzi tökéletesítésünket, ez feloldja szorongásunkat. Aki ezt aláhúzza a Szentírásban, annak nem kell elkeseredését mámorba fojtania, annak számára nem céltalan a küzdelem.

Mikorra végzi el tökéletesítésünket az Úr? Szent Pál szerint: „ama napra. Vagyis Krisztus Jézus napjára.” De jó, hogy nem tudom, ez mikor következik be. De Õ tudja! És ez nem elég? Az Õ dolga! Amikor életem végén számomra eljött Krisztus, akkorra nem leszek befejezetlen, akkorra elkészül velem.

Wilder Szent Lajos király hídja című regénye szerint Peru legszebb hídja leszakad. Öt ember a mélységbe zuhan. Juniper atya megpróbálta kideríteni, miért éppen ezek haltak meg. A regény alapeszméje: az öt elpusztult élet mindegyike befejezett egész volt. Vagyis: akkor zárul le a földi élet, amikor elkészül az ember.

Ez az új év örömhíre! Nincs befejezetlen jellem. Aki felajánlja magát Krisztusnak, azt Õ megvalósítja. Csak egy feltétele van: tartsam oda magam az Õ vésője alá!

Mi a saját feladatunk tökéletesítésünk irányában? Ajánlok egy varázsszót. Ennek erejével induljunk el az önmegvalósítás felé. Ez pedig Jézus neve. Becket Szent Tamás apja, Becket Gilbert részt vett a keresztes hadjáratban. A Szentföldön megismerkedett egy emír leányával, de az emír nem engedte, hogy feleségül vegye. A vitéz visszatért Londonba, a leány pedig ott maradt. Hosszú idő után a leány érezte, hogy Gilbert nélkül nem képes élni. Elhatározta, hogy elszökik. De emlékezetében két név maradt meg csupán: London, Gilbert. És ez minden bajon átsegítette. Hajókon, gályákon utazva folyton mondogatta: London. Végül elérkezett Anglia fővárosába. Ott meg az utcákat járva ezt hajtogatta: Gilbert. Végül eljutott szerettéhez.

Így kell nekünk is: ebben az esztendőben sokat mondogatni Jézus nevét, míg csak el nem jutunk hozzá. Az Õ neve célt ad életünknek, átsegít minden akadályon, kiformálja egyéniségünket és elvezet vágyaink beteljesüléséhez: az örök boldogság honába. Az újévi mise evangéliuma ezért közli Jézus névadásának történetét. Hogy az Õ nevét ismételgetve végezzük jellemünk tökéletesítésének feladatát. Hogy ne maradjunk a kőben félkészen, hanem elkészüljünk akkorra, amikor magához szólít minket.

Ámen

Hajnal Róbert/Magyar Kurír