2007. július 1., évközi 13. vasárnap

Jézus követésének feltételei

Epikuros görög filozófus életbölcselete: „élvezd az életet! Hajszold az érzéki gyönyöröket!” Horatius, római költő elve: „Carpe diem! Szakítsd le minden óra virágát!” Jézus szavai ezekkel szemben így hangzanak: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és mondjon le mindenről.” Az évközi 13. vasárnap evangéliuma a két életstílus közti radikális döntésre szólít fel.
Krisztus példája

Elképesztően kemény igényeivel Jézusnak csak azért volt joga tanítványai elé állni, mert ezeket Õ maga már megvalósította. A Mester éppen a jeruzsálemi út kezdetén hozta meg életének nagy döntését. Lukács szerint: „Jézus eltökélte, hogy Jeruzsálembe megy.” Ez az elhatározás egy nehezen megérlelt döntés volt. Nem úgy indult neki ennek az útnak, mint egy turista, aki kellemes útitervet állít össze. Õ tudta, hogy ennek az útnak a végén a Kálvária várja.

Krisztus követelményei
Érthető, hogy ez az élete nagy döntését meghozó Jézus tanítványaitól is radikális elkötelezettséget kívánt.

Függetlenséget. Az első fiatalember maga ajánlkozik követésre: Követlek, bárhová mégy. Jézus válasza: Õ kivetettként él az emberek világában. Aki követni akarja, annak ebben a sorsban osztoznia kell: „Az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Ez a szegénység, otthontalanság azonban Jézus szemében nem rabság. Sőt, függetlenség minden kötöttségtől.

Jézus tőlünk is ezt a felszabadultságot kívánja. Isten legyen a legfőbb gondunk. Ebben se gazdagság, se érvényesülés, de még csak a családi otthon se akadályozzon. Ne legyünk rabjai a földhözkötöttségnek. Ne legyen a föld „kalitkánk”, amelyben ráadásul még jól is érezzük magunkat. Városi kislány az erdőben pintyet látott röpülni. Sajnálkozva mondta: „Szegénynek még kalitkája sincsen.” Jézus azt kívánja, hogy a világ ezer dolga ne zárja kalitkába lelkünket, hanem szabadon szárnyalhassunk Isten felé. Ne engedjük, hogy a törpék ezer szállal földhöz kössék Gulliver-lelkünket. Anyagiakra szükségünk van, de a lelki szegénység szellemében törekedjünk rá: ha van, élünk vele, ha nincs, nem esünk kétségbe

Feltétel-nélküliséget. A másik tanítványt Jézus hívja. Az ajánlkozik, de feltételt szab: majd, ha meghalt az apám és eltemettem, akkor megyek. Jézus nem elégszik meg fél-szeretettel, 50%-os elkötelezettséggel. Meg kívánja a teljes és osztatlan szeretetet. Nem alkuszik, nem osztozik.

Ha Krisztus követője akarok lenni, nem szabhatok feltételt a Mesternek. Nem lehet „gumielefántom”, mint a kisgyermeknek, aki azt mondta: „Mindet oda tudnék adni a Jézuskának, kivéve a gumielefántomat.” Nem mondhatom az isteni sürgetésre: „mindent odaadok, mindent elhagyok, de erre az egyre nem vagyok képes.” Krisztus féltékeny Úr. Õ igényt tart feltétel nélküli szeretetemre. Tegyem fel magamnak a kérdést: nincs-e „gumielefántom”, amiről nem tudnék lemondani: egy bűnös viszony, egy külföldi út, egy szenvedély?

Szent Pál a példaképünk ebben: „Uramnak, Jézus Krisztusnak fönséges ismeretéért mindenről lemondtam, mindent szemétnek tartottam, csak Õt megnyerjem magamnak.”

Osztatlanságot. Végül a harmadik tanítvány késznek mutatkozik a teljes engedelmességre, de ő is eredményt kér. Azt kéri, amit Elizeus kért Illéstől: „Engedd, hogy előbb elbúcsúzzam családomtól.” Illés megengedte, Jézus nem. Isten országának hirdetése nem engedi meg az ilyen megosztottságot: „mennék, ha…, hirdetném, de… Isten országa azt az igényt támasztja az emberrel szemben, hogy meg nem osztott lélekkel álljon rendelkezésére.

Hányszor elolvastuk már az Evangéliumokat és soha nem vettük észre azt az egy szót, amit az Úr még véletlenül sem felejt kimondani: „Aki nem mond le mindenről, amivel bír…”; „Eladta mindenét, amije volt…”; „Elhagyta mindenét és követte Õt…” Krisztus szolgálata olyan nagy érték, hogy érte mindent oda kell tudni adni! Krisztus tanítványainak az a feladatuk, hogy erről az osztatlan Isten-szeretetről tanúságot tegyenek a világ előtt.

Lukács nem nevezi meg azt a három tanítványt, aki a jeruzsálemi úton Jézus elé járult. Ezzel talán azt akarja elérni, hogy minden hallgatója magára vonatkoztassa Jézus üzenetét.

Kalkuttai Teréz anya munkatársai, a Szeretet Misszionáriusai vállalják a legnehezebb munkákat. Ugyanakkor a legteljesebb kiszolgáltatottságban akarnak élni: a nyomortelepekre költöznek, állami támogatást nem fogadnak el, és pusztán adakozásból tartják fenn intézményeiket. Mégis arcukról szent derű sugárzik, belső béke árad szívükből. Boldogok. Miért? Mert egészen Krisztus követői! Ezzel szemben kereszténység leértékelt áron…, vallásosság egyes sebességben…, istenhit kompromisszumokkal…, fából vaskarika. Emberhez nem méltó, Isten előtt visszatetsző állapot.

Ha boldogok akarunk lenni, vállaljuk a Krisztus-követés magas követelményeit: a teljes függetlenséget, a gyökeres elkötelezettséget és az osztatlan szolgálatot. Akkor bízhatunk a Mester ígéretében: „Ti, akik mindent elhagytatok és követtetek engem, százannyit kaptok már itt a földön, odaát pedig elnyeritek az örök életet.” Ámen.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír