2007. július 22., évközi 16. vasárnap

Ráhangolódás az embertársra és Krisztusra

Ha a jól felhangolt zongorának kinyitjuk a fedelét és fölötte hegedűvel tisztán megszólaltatunk egy hangot, a zongorán a megfelelő húr rezgésbe kezd és ugyanazt a hangot adja. A fizikában ezt a jelenséget rezonanciának nevezzük. A lelkek világában is találkozunk hasonló jelenséggel. Vannak emberek, akik rá tudnak hangolódni másokra. Finom érzékkel megérzik, mire van szüksége társuknak és ezt meg is adják neki. A pszichológia ezt empátiának mondja. Jézus tökéletesen rendelkezett a beleérzés képességével de igényelte is mások részéről. Az évközi 16. vasárnap olvasmányai erre az erényre hívják fel figyelmünket.

Jézus igénye az empátiára
Az esemény hátterét jól ismerjük. Jézus zarándokúton volt Jeruzsálem felé. Mielőtt elindult, a názáretiek meg akarták kövezni. Szamariában nem fogadták be. Dekapolis lakói kérték, távozzék határukból. A farizeusok lesték, hol tudnák szaván fogni. Apostolai az úton azon vitatkoztak, ki lesz közülük a legnagyobb a Messiás-országban. Mindenütt meg nem értéssel, társtalansággal találkozott. Ebben a lelkiállapotban lépte át a két nővér küszöbét.

Márta önmagából indult ki. Azt gondolta: egy kiadós vacsora, a vidám vendégsereg elűzi a Mester gondjait. Szeretné mutatós bizonyítékát adni nagylelkűségének. Csakhogy igaziban nem Jézussal törődik, hanem önmagával. Nem Jézusnak akar örömet szerezni, hanem saját magának sikerélményt. Jézusnak most másra volna szüksége. Arra, amit Mária eltalált.

Mária mély emberi ráhangolódással beleélte magát a fáradt Mester lelkületébe. Azt tette, amire Jézusnak akkor a leginkább szüksége volt: leült lábaihoz és csendben figyelt szavaira. Jutalmul ő is azt kapta az Úrtól, amire viszont éppen most neki volt a legnagyobb szüksége: Isten nagy terveinek megértését, Isten országának ismeretét, Jézus lelki világába való bepillantást.

Az Evangélium mai üzenete
Azt adjuk embertársainknak, amire igazán szükségük van.

Gyermekeinknek. Sok szülő gyötrődik: ő mindent megadott gyermekének, az mégis menekül tőle. Az ok: nem figyelt rá. Nem azt adta, amire éhes volt a lelke. Hiányzott az odafigyelés. Az, hogy komolyan vegyék, meghallgassák, elfogadják és együtt érezzenek vele.

A Házastársak tapintatos, ráérző szeretettel forduljanak egymás felé. Nem ritka eset, hogy önfeláldozó férjet hagy el felesége, vagy hidegül el tőle. Lehet, hogy fizetését az utolsó fillérig hazaadja, csak éppen tapintatot, ráfigyelést nem tapasztal tőle. A pszichológia ismeri a „gyógyító szó” fogalmát. Akkor beszélünk róla, amikor valaki elismerő, dicsérő szót mond a másikról. Ez visszaadja az önbizalmat, meggyógyul a sebzett lélek, gyakran a test is. Én azt hiszem, van „gyógyító csend” is. Amikor figyelemmel fordulunk a házastárs felé. Amikor nem tanácsolunk, nem kioktatunk. Egyszerűen csak hagyjuk beszélni a partnert. Ez a csend legalább olyan gyógyító hatású, mint az okos szó.

Környezetünk felé. Azt adjuk embertársainknak, amire leginkább szükségük van: a kórházi beteg a látogatást várja, a szomorú ember vigasztalásra vágyódik, a magányos, hogy rányissák az ajtót, a pihenésre vágyó, hogy ne bömböltessék a rádiót, az éjszakai autóvezető pedig, hogy ne reflektorozzanak a szemébe.

Jézusra való ráhangolódás. A betániai Mária példája erre is sarkall. Ne sajnáljuk az időt az elmélyedő imádságtól, Isten igéjének hallgatásától sem. Üljünk le szívesen Jézus lábaihoz egy-egy csendes templomlátogatás alkalmával. Áldozás utáni imában ne csak saját kéréseinkkel hozakodjunk elő, hanem kérdezzünk rá a mestertől: „Uram, mit vársz tőlem? Mi a kívánságod felém? Hát e te ügyeddel mi lesz Jézusom? Szólj, mert hallja a te szolgád!”

Tóth Árpád mérhetetlenül magányosnak érezte magát. Az ablak előtt állva megszólította az árvaságban didergő fénypontokat: Oh csillag, mit sírsz, messzebb te sem vagy, // Mint egymástól itt a földi szívek. // A Szíriusz van tőlem távolabb, // Vagy egy-egy társam, jaj ki mondja meg? (Lélektől lélekig) A költő belenyugszik a földi szívek egymástól való kozmikus távolságába. Mi viszont az evangélium szellemében neveljük magunkat az embertársainktól elválasztó jeges űr áthidalására, felebarátaink ürességének betöltésére és környezetünk jó közérzetének biztosítására.

Jézus anyja, a Boldogságos Szűz ragyogó példaképe az empátiának. Együtt érzett a kisemberek gondjával, bajával. Ezt tükrözi a kánai menyegző. De tökéletesen rá tudott hangolódni Szent Fia lelkületére is. Átvette szívdobbanásának ütemét, azonosult szándékaival. Csodálatosan fejezi ki ezt Tolcsvai: Mária evangéliumának „Menj, fiam, menj” kezdetű éneke. Kövessük példáját és kérjük közbenjárását, hogy ne saját elgondolásainkat akarjuk másokra ráerőltetni, se Jézus tervét a magunkéval meghiúsítani, hanem legyünk „Szolgálatára embernek, világnak, // Nagy Istenünknek, kicsike hazánknak”. (Sík Sándor: Örökösök) Ámen.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír