2007. július 8., évközi 14. vasárnap

A 72 tanítvány a világi hívek példaképei

Kr. e. 280-ban Pyrrhus, Epirus királya, követeket küldött Rómába. Amikor hazatérésük után érdeklődött a római jellemek felől, a követek dicshimnuszt zengtek: „Róma a királyok hazája. Olyanok ők valamennyien, amilyen Epirusban egyedül te vagy!” Az ősi Rómában tehát mindenkit királynak lehetett nevezni.

A természeti vallásokban a papi hivatást egy személy töltötte be. Izraelben a levita papság elenyésző kisebbséget alkotott. Jézus Egyházában azonban megváltozott a helyzet: itt mindenki pap. Szent Péter az Egyház minden tagjáról mondta: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok…”(1Pét 2,9) Szent János is azt írja a kis-ázsiai keresztényeknek: „A Mennyei Atya papjaivá tett mindnyájatokat.” (Jel 1,6) Krisztus Egyházáról tehát joggal el lehetett mondani Pyrrhus követeinek stílusában: „A Római Egyház – a papok egyháza. Tagjai olyanok valamennyien, amilyen más vallásban csak egy van.

A „hívek általános papságának” tanát az apostoli egyház óta ismerjük. De a középkorban szinte elfeledkeztünk róla. A II. Vatikáni Zsinat nagy vívmánya, hogy újból belevitte az egyház köztudatába. Az évközi 14. vasárnap evangéliuma a 72 tanítvány küldetésének jelenetében domborítja ki a világiak papi feladatának jelentőségét.

A 72 tanítvány, vagyis az „általános papság”

Felkészítésük
Jézus nagy gonddal készítette fel, képezte ki őket.
Nevelte őket szavaival. Beszélt nekik Isten országáról, nagy türelemmel magyarázgatta példabeszédeit, prédikációs anyagot adott nekik a missziós körútra. Lukács evangéliumának 10. fejezetében távirati stílusban összefoglalja a tanítási anyagot és a nevelési elveket. Bizonyára több hónapig tartó intenzív tanfolyam rövid vázlatát olvashatjuk csak itt.

Személyes életpéldájával még nagyobb hatással volt rájuk. Látták életét, feltárult előttük istenemberi szívének minden szándéka. Jézus tehát nagy gondot fordított tanítványai kiképzésére.
Világi munkatársak ma sem teremnek maguktól. Nagy felelősséggel kell a szolgálati papságnak kiválasztani, buzdítani, felkészíteni őket. Az ő feladatuk: szentírásolvasás, hitünk igazságainak magas fokú megismerése, gyakori elmélkedés Jézusról.

Feladatuk
Azt mondja az Írás: „Jézus maga előtt küldte a 72 tanítványt azokba a városokba és falvakba, ahová menni szándékozott.” Ugyanez a „királyi papság” feladata is. Felhangolni az embereket Jézus jövetelére. Megismertetni hatósugarukban az Úr jóságát, szeretetét. Ezeknek a tanítványoknak ott van a helyük a kisgyermekek mellett a családban, hogy a katekizmust tanítsák, a távollátókat pedig a hitoktatás felé irányítsák. Ott van a helyük a válságba jutott házastársak mellett és tanácsaikkal hozzá kell járulniuk, hogy a családi életek felbomlásának pusztító lavinája megálljon. Ott kell állniuk az elhagyatott öregek és betegek mellett, hogy Jézus közelségét megérezzék azok is, akiket az emberek már félreállítottak. A világi híveknek az Egyház liturgiájába is bele kell tevékenyen kapcsolódniuk: felolvasás, ünnepek előkészítése, igeszolgálat, engedéllyel áldoztatás. VI. Pál pápa már három évtizeddel ezelőtt a magyar kereszténység jubileuma alkalmából hozzánk küldött apostoli levelében írta: „Testvérek! Kérünk titeket, pótoljátok, amit felszentelt paptestvéreitek elvégezni nem tudnak. Legyetek azon, hogy otthonaitokban, munkahelyeteken, az emberek között akikkel érintkeztek, egyházközségi életetekben az evangélium világossága el ne homályosodjék.”

Magatartásuk
Három szóban foglalható össze Jézus kívánsága:
Szelídség. „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” Az evangéliumot nem szabad senkire sem rákényszeríteni. Isten országát csak felkínálni lehet, nem kötéllel behúzni. Még a menyemmel, vagy az unokámmal sem helyes erőszakoskodni. A terrorizálás, agresszivitás nem krisztusi módszer.

Energia
„Kérjétek az aratás urát…” Jézus aratásba küldi tanítványait. Az aratómunka egyike a legfárasztóbbaknak. Itt nem szabad számolni a kilométereket, nézni az órát, sajnálni az erőfeszítést.

Igénytelenség
„Ne legyenek se erszényetek, se tarisznyátok, se sarutok.” Egyedül az ad erőt a léleknek, ha nem merül el az anyagiak igézetében.

Amikor Asztrik, bencés apát beszámolt II. Szilveszter pápának István király térítő tevékenységéről. A pápa felkiáltott: „Én csak apostoli vagyok, István azonban valóságos apostol!” Első szent királyunk nem volt felszentelt pap, de az „általános papságnak” részese volt. Nem volt apostol, de Isten országának építője volt. Ezért megérdemelte a pápa aranykoronáját, de méltó lett az örök élet koronájára is. A mai világiak is, ha „királyi papságukból” származó feladataikat hűségesen teljesítik, hozzájárulnak Isten országának kibontakoztatásához és méltók lesznek az örök Főpap jutalmára.
Amikor 1950-ben elhurcolták a szerzeteseket, a máriabesnyői zárdába zsúfoltak össze több száz nővért. A környező falvak népe titokban ennivalót hordott a rendházba. A rendőrök elfogtak egy kosaras nénit és nekitámadtak: „Majd az Egyház gondoskodik róluk.” Erre ő azt válaszolta: „De hát az Egyház mi vagyunk!” valóban, az Egyházat nemcsak a felszentelt papok, a „szolgálati papság” alkotja, hanem az „általános papság” tagjai. Vagyis minden hívő öntudattal mondhatja: „Az Egyház mi vagyunk!” A felszentelt papok a 12 apostolban látják elődeiket, a világi munkatársak pedig a 72 tanítványban. Valamennyien Krisztusnak, az örök Főpapnak a papságában részesülünk és ha méltón végezzük papi feladatunkat, egyformán tőle remélhetjük papi jutalmunkat. Ámen.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír