2007. október 21., évközi 29. vasárnap

A kérő imádság

Nietzsche azt írja: „Az az Isten, aki kellő időben meggyógyít a náthából, vagy elhárítja az esőfelhőket, aki elintézi ügyes-bajos dolgainkat, vagy automata módjára kiszolgálja szeszélyeinket, olyan abszurd elképzelés, hogyha léteznék is, meg kellene szüntetni létezését. Mert az nem ura, hanem szolgája lenne az embernek.

Az évközi 29. vasárnap evangéliumának felületes olvasása felébreszti bennünk a hitetlen filozófus kritikáját. A példabeszédben Jézus túlságosan emberszabású képet alkalmaz az Atyára. Nem átallja őt egy igazságtalan bíróhoz hasonlítani. Egyenesen megbotránkozunk szavain. Megingatja a kérő imádságba vetett bizalmunkat.

Oldjuk fel ellenérzésünket az imával kapcsolatban és fogalmazzuk meg, hogyan kell és milyen szándékokért lehet az imában Istenhez fordulnunk.

Miért húzódozunk a kérő imától?
Nem akarunk lekötelezettjei lenni Istennek.
Mindenki arra törekszik, lehetőleg ne szoruljon rá embertársára. Kimegy szívesen szomszédjához, hogy valamit kérjen tőle? Ki akarna lekötelezettje lenni munkatársának? Ki ne szeretné, ha független maradhatna ismerőseitől? Sokan szégyellik, ha rászorulnak másra. Így vagyunk Istennel is: nem akarunk lekötelezettjei lenni. Ne kelljen hálálkodnunk neki.

Nem érezzük, milyen egetverő gőg húzódik meg e mögött? Nem bírjuk elviselni, hogy mi Isten után csak a második helyet foglalhatjuk el!

Megszoktuk a szolgáltatóipart.
Hogy az ember elkerülje a mástól való kérés kellemetlenségét, intézményesítettük a segítségnyújtást. Az ember leadja a rendelést, aztán kiegyenlíti a számlát. Hosszadalmas kérés, vagy sok kedves szó felesleges. Így van ez a bútorvásárlástól az újságkihordásig, a munkaközvetítéstől a temetés rendezéséig. Megrendelünk, fizetünk és annak fejében az áru jár nekünk.

Lukács, pontosabban maga Jézus, azt akarja kifejezésre juttatni, hogy van egy terület, ahol Isten nélkül nem megyünk semmire. Mégpedig: az üdvösség elnyerése. Ezt csak bizalmas, kitartó imában kérni lehet tőle.

Gyermekesnek érezzük a „kunyizást”.
Gyermekek tudnak még kérni. Bizalommal tekintenek a felnőttekre. És vannak még kívánságaik is. Mi viszont büszkék vagyunk felnőttségünkre. Azt hisszük, elveszítjük tekintélyünket, függetlenségünket, ha kérő imával fordulunk Istenhez és gyermekessé válunk.
De ne feledjük az Úr szavait: „Ha nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába!”

Hogyan kell imádkoznunk?
A bíróról és az özvegyről szóló példabeszédben válaszol az Úr erre a kérdésre.
Kitartóan, állhatatosan.
Ha egy ilyen istentelen, senkivel és semmivel nem törődő bíró, puszta önzésből – csakhogy békén hagyják – hajlandó segíteni az özvegy kitartó kérésére, mennyivel inkább meghallgatja a jóságos Isten gyermekeinek kitartó kiáltozását. Legalább annyi minimális jóakaratot tételezzünk fel Istenről, mint amennyit egy igazságtalan bírótól várhatunk.

Hittel, bizalommal.
Jézus szavai szerint, aki hiszi, hogy Isten mindenható és jóságos, tehát meg tudja adni és meg is akarja adni, amit kérünk tőle, az meghallgatásra talál.

Milyen szándékokért kell imádkoznunk?
Isten országának eljöveteléért.
Lukács a példabeszédet megelőző 17. fejezetet teljes egészében Isten Országa eljövetelének, illetve Jézus dicsőséges visszatérésének szenteli. Ez a világ számára a történelem lezárásakor történik meg az utolsó ítéleten. Az egyén számára pedig eljön a halál pillanatában.

Azért kell főként imádkozni, hogy az Emberfia eljöjjön és amikor eljön,találjon hitet a földön. Hogy az Egyház ne fáradjon bele a hit hirdetésébe és a várakozásba. Lukács idejében üldözés kínozta az Egyházat. Fenyegetett a hitehagyás veszélye. Jézus közelre várt eljövetele úgy látszott, várat magára. Az ajkakon ott égett a kérdés: „Meddig kell még várnunk? Mikor jössz már vissza, Urunk? Hol késel ily sokáig?”

Nos, az evangélista azt tanítja, hogy Isten e legnagyobb ígéretének beteljesedését fáradhatatlan imával kell kivívni. Jézus arra tanította apostolait,hogy Isten országának eljöveteléért szüntelenül imádkozzanak és abba soha bele ne fáradjanak. És ugyanolyan kitartóan kell imádkoznunk azért is, hogy egyéni életünkben is eljöjjön Jézus és utolsó leheletünkig megőrizzük a hitet.

Mindennapi gondjainkért.
Ha tudunk Isten országa eljöveteléért imádkozni, akkor van értelme mindennapi szükségeinket is Isten elé terjeszteni. Õ meghallgat. Nem úgy, hogy csodát tesz, hanem, hogy erőt ad! Az ima visszahat magára az imádkozóra és segíti, hogy a nehézségekben helytállhasson. Isten meghallgatja imádságunkat. De nem mindig azt adja, amit kérünk. Néha sokkal többet!

Wilson: Lábat kértem és szárnyat adtál című regénye ezt igazolja. Egy fiatal indiai orvosnő gerincsérülést szenved és megbénul. Tolókocsijában nagyon buzgón és kitartóan imádkozik „lábakért”. Ezt nem kapja meg. De nem hagyja el magát. Tolókocsiban is operál, gyógyít, vígasztal, erőt sugároz a betegekbe. A szenvedők életének megkönnyítőjévé válik. „Lábakat kért és szárnyat kapott helyette”.

A kérő imának meg van az értelme. Isten terve, hogy bizonyos ajándékokat csak kéréseink fejében ad meg. Nem azért imádkozunk, mintha Õt akaratának megváltoztatására tudnánk befolyásolni, hanem mert így jobban átérezzük tőle való függőségünket és elmélyül az iránta való bizalom. Csak mindig tegyük hozzá: „Atyám, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem a kelyhet. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint Te”. (Mk 14,36) Ámen.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír