2007. október 28., évközi 30. vasárnap

1912-ben megépítették a világ leghatalmasabb luxushajóját, a Titanicot. A tervező, a kapitány és az építők úgy bocsátották vízre az úszó várost, hogy az elsüllyeszthetetlen. Dacolni fog a természet erőivel, magával a Teremtővel is. Ráírták a hajó oldalára: „Ezt még az Isten sem tudja elsüllyeszteni!” Tudjuk, hogy első útján jéghegynek ütközött és két óra alatt hullámsírba merült. Mintha csak tragikus bizonyítéka lenne Jézus szavainak: „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik.” Az Isten ellen lázadó gőg szétmorzsolódik. Az alázat viszont felmagasztalásra kerül. Ez a mai vasárnap alapgondolata.

Jézus alázata
Ha átlapozzuk a filozófiai, erkölcstani könyveket, meglepődve tapasztaljuk, az alázatosságról semmit sem írnak. Ha bevezetik majd az iskolai etikát, bizonyára abból is hiányozni fog az alázatosság. Ezt az erényt Jézus hozta a világba. Ezért legjobb, ha az elméleti fejtegetés előtt az Úr példáját állítjuk szemünk elé.
Az utolsó vacsorán megmosta tanítványai lábát. Hozzáfűzte: „Ha én megmostam a ti lábatokat, ti is tegyétek meg egymással.”
Ritkán beszélt önmagáról. Amikor mégis, alázatosságát emlegette: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.”
Szent Pál Krisztus megtestesülését úgy magyarázta: „Megalázta magát és engedelmes lett a halálig. Ezért Isten felmagasztalta Õt. (Fil 2,6)

Mire nem szabad gondolnunk, amikor alázatról beszélünk?
Az átlagember így gondolkodik róla: Alázatos ember az, akit mindig félre lehet állítani. Aki kisebbrendűségi gátlásokkal küzd és bocsánatot kér, hogy él. Aki nem mer kezdeményezni és semmire sem érzi magát képesnek,. Aki a világ sakktábláján csupán gyalogos akar maradni. Szürke, névtelen egérke, csak hagyják őt békében.
Ezt a példát állította elénk Jézus, amikor példabeszédében a vámost elébe tette a farizeusnak? Egyáltalán nem! A példabeszéd alapján állíthatjuk: az alázatosság nem más, mint a gőg ellentéte.

Mi az igazi alázatosság?
A gőgös magával törődik, az alázatos mással.
A farizeus csak saját erényeiről beszélt, a vámosnak az fájt, hogy embertársait becsapta. A farizeus és a vámos ma is erről ismerhető fel.
A kórteremben öten saját betegségüket mesélik a látogatóknak: „Jaj, de szerencsétlen vagyok. Mindenem fáj.” A hatodik így szól: „De kedves, hogy eljött! Milyen sápadt, csak nincs valami baja?
A gőgös tudatát önmaga tölti be. Az alázatosét az embertárs. A világon milliók éheznek, az nem érdekes. Az árvíz százezreket tesz hajléktalanná, az nem fontos. Háborúban ezrek kerülnek tömegsírba, ez is mellékes. Hát mi a fontos? Az ő kis betegsége. A gőgösnek egy a döntő: mit jelent ő az emberek szemében. Az alázatosnak pedig: mit jelent ő az Isten szemében.

A gőg falakat emel, az alázatosság nem ismer falakat.
A gőg elválasztja az embereket és szembeállítja őket. Faji gőg: a germán magasabbrendűség. Nemzeti gőg: a dák-római elmélet. Osztálygőg: munkaadók, munkavállalók. Még vallási gőg is van.
Az alázatosság nem ismer falakat. Minden embert azonosnak tart. „Nincs többé zsidó, vagy görög, rabszolga vagy szabad férfi vagy nő. Ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztusban.” (Gal 3,28)

A gőg térdre hullás az Én-bálvány előtt. Az alázatosság Isten előtt hajol meg.
Tipikus példa a farizeus viselkedése: „Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenemből. Nem vagyok olyan mint a többi.” Minden mondatának alanya az én. Ma így fogalmazna: „én mintaférj vagyok. A legügyesebb szakmunkás. A legbuzgóbb keresztény.” Vagy nőnemű ragokkal: „Engem nézzetek, ne azt a szürke kis senkit. Az én ruhámat bámuljátok, ne azét az ostoba libáét. Az a buta teremtés legfeljebb a főzőkanálhoz ért.”
Az alázatos nem a maga istenképét imádja, hanem az igaz Istent. Mint a vámos: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”

XXIII. János boldoggá avatásában fő szempontot jelentett alázatossága. Nem sértődött meg, amikor egy kislány szemére vette csúnyaságát. Beállt szekrényt tolni a rakodómunkásokkal. Egyenrangú félként beszélgetett a pápai udvar kertészeivel. Testsúlyára utalva duplájára emelte a trónszékét vivők fizetését. Nem csoda, hogy párizsi nuncius korában a szocialista köztársasági elnök kijelentette róla: „Ha minden pap olyan alázatos lenne, mint Roncalli, Franciaországban nem lenne hitetlen.”
Nietzsche gőgösen kiáltotta elbizakodottságában: „Én vagyok az Isten!” Ugyanakkor Lisieuxi Teréz a kis utat választotta és állította szembe ezzel a kérdéssel. Hatása összehasonlíthatatlanul felülmúlta a filozófusét.
Az alázatosság hatásosabb a nagyképűségnél. A történelemben is beigazolódik, az egyéni életben is: „Az alázatos megigazulva ment haza. Mert Isten a gőgösöknek ellenáll, de az alázatosoknak kegyelmét adja.” Ámen.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír