2007. szeptember 16., évközi 24. vasárnap

A Városmisszionárius példaképe: a Jó Pásztor

XVI. Benedek pápa az elmúlt héten Ausztriában járt lelkipásztori látogatáson. Elődje, II. János Pál hosszú pápasága alatt száznál több külföldi zarándoklatot tett. A legújabb kor pápái hallják lelkükben megcsendülni a Mester Péterhez intézett szavait: „Simon, Simon, én imádkozom érted, hogy te fölkeresd és megerősítsd testvéreidet

Az eltévelyedettek felkeresése és megerősítése nemcsak a pápák feladata. Az Egyház minden tagjának misszionáriusnak kell lennie. Erre különösen most, a budapesti Városmisszió kezdetén kell, hogy ráébredjünk. És magunk elé tűzzük példaképül Jézusnak, a Jó Pásztornak módszerét.

Keresve sem találhatnánk frappánsabb evangéliumi részletet a városmisszió kezdetére, mint amit a liturgia az évközi 24. vasárnap evangéliumában megrajzolt. A pásztor metaforában Jézus voltaképp saját magát mintázta meg. Ha missziós feladatunknak meg akarunk felelni, állítsunk magunk elé példaképül a ragyogóan megrajzolt kép vonásait.

A Jó Pásztor módszere

Mit tett a példabeszédbeli pásztor?

Utánament az eltévedtnek

Amikor a száz juh közül egy elcsatangolt, a pásztor azonnal észrevette. Nem nyugtatta meg magát azzal, hogy „de hát maradt még 99”. Õ minden juhot sajátjának érzett, fájt neki egyetlen egynek az elvesztése is.Nem írta le, nem húzta ki a névsorból. Nem is kezdett siránkozásba a károsodás miatt. Ehelyett keresésére indult. Tartsunk tükröt magunk elé. Valljuk be őszintén: keressük mi az eltévelyedett bárányokat? Utánamegyünk felhagyva kényelmünket? Nem sajnáljuk értük a fáradságot?

Annál megdöbbentőbb a mi felelősségünk, mivel Jézus egyetlen elcsatangoltról beszél. A 99 hűséges maradt. Ma azonban mintha fordítva lenne: 99 kóborol el és egy marad az akolban. Õket ki hozza vissza? Egy pásztor nem is lenne elegendő megmentésükre. A Mester ezért keres munkatársakat. És a hűségesekben rájuk talál.

Segítsünk Jó Pásztorunknak az eltévedt juh, juhok felkutatásában, különösen most, a missziós héten. Keressük az alkalmakat, hogy megszólítsuk családtagjaink, munkatársaink, szomszédaink, esetleg az utca népe között a botorkáló, hittől eltávolodott embertársainkat, és egyengessük útjukat a visszatérésre.

Megszabadította a veszedelemtől

A pásztor nem fáradt bele a keresésbe. Utánament sziklás barlangokba, mély szakadékokba. Kiszabadította a veszélyből. Bekötözte sebeiket, kihúzta tüskéiket. Nem hagyta magára a magatehetetlent.Az a legfájdalmasabb, amikor betemetett bányászokról a mentőexpedíció tagjai lemondanak. Amikor az elveszett kisfiú keresését abbahagyják.

Mi a hittől eltévelyedett embertársunkat olyan könnyen magára hagyjuk. Egyszeri-kétszeri próbálkozásunk után felhagyunk a kereséssel.

És az az „átkozott tapintatosság”! Nem akarunk „beleszólni mások életébe”. Tiszteljük a szabadságát. Káinnal vállat rántunk: „Hát őrzője vagyok én testvéremnek. Mi közöm hozzá? „Hát igenis van közöm! Mindnyájan Krisztus pásztortársai vagyunk, akikre emberek sorsát bízta az isten. Kell, hogy eltöltsön a felelősségérzés. Nem kényszerrel, agresszivitással, de szelíd segítőkészséggel közeledjünk lelkileg sérült embertársaink felé. Még ha először el is utasítjuk segítő kezünket, a többszöri felkínálás talán megolvasztja lelkük jégkérgét.

Vállára vette

Így is fogalmazgatnánk: átölelte. Ezzel a gesztussal kifejezte: fontos vagy számomra. Törődöm veled. Érezd át irántad való szeretetemet. Nem a megmentettek számának statisztikáját akarom növelni veled. Nem elöljáróim elismeréséért teszem. Hidd el: a te javadat akarom!

Egyetlen motívuma legyen apostoli munkádnak: a lelkek iránti szeretet. Nincs annál visszataszítóbb, mintha a beteg megérzi, csak azért látogattuk meg a kórházban, hogy a jócselekedeteink listáján egy újabb vonást húzhassunk. Mély csalódás tölti el a szegényt, ha észreveszi, nem az ő személye a fontos a jótevőnek. Az átnéz a feje fölött. A szenvedő Jézust keresi csak benne. Õ csak alkalom a jócselekedetre.

Persze Jézus azonosította magát minden rászorulóval, de nem a személytelenséget akarta ezzel hangsúlyozni. Saját életével éppen arra adott csodálatos példát, hogy mindenkit egyénileg kezelt.

Közösségbe visszavitte

A pásztor a rossz útra tért juhot visszavitte 99 társa közé. Tudta, hogy most már nem ő a fontos. A testi gyógyítás megtörtént. A lelki elmagányosodást viszont a társaság tudja csak feloldani.

Játszani sem lehet egyedül. A munkában is társakra van szükségünk. Ünnepelni, szórakozni is csak közösen lehet. A közösség biztonságát, erősítését semmi sem pótolhatja.

„Maszek kereszténység”, ez fából vaskarika. Szükség van a közös élményekre, baráti kapcsolatokra. A Városmissziós füzetet tanulmányozva látjuk, hogy a közösségi élményekre való törekvés milyen nagy hangsúlyt kapott benne. Gyermekeknek, fiataloknak, dolgozóknak és nyugdíjasoknak egyaránt elemi szükségük, hogy együtt legyenek, hogy szinte családot alkossanak.
A missziónak akkor lesz igazán eredménye, ha nem görögtűz lesz, amely egykettőre kihuny, hanem sok-sok apró kis közösség alakul, ahol a régiek befogadják az újonnan bekapcsolódókat és beintegrálják a megtérteket, vagy visszatérteket.

Örömhangulatot biztosított

A pásztor végül összehívta barátait, társait. Örömre szólította fel őket. A vidám hangulat eluralkodott a környéken. Az öröm: éneket, táncot, tréfát, felszabadultságot jelentett. Békesség, boldogság szállt a vidékre.

Nagyon döntő, hogy a megtért, csatlakozott személy ne egy unalmas, elfáradt, panaszkodó társaságot találjon a keresztények között. Legyen bennünk lendület, dinamizmus, élet. Akkor hiteles képviselői leszünk az evangélium örömhírének.

Ámen

Hajnal Róbert/Magyar Kurír