Húsz évszázad viharában
Ijjas Antal egyháztörténeti könyvének ezt a címet adta: „Húsz évszázad viharában”. Valóban, az Egyház története nem más, mint üldözések történetének két évezrede. És valószínűleg a harmadik évezredben sem fognak hiányozni történelemkönyveinkben a „fényes lapok” mellett a „véres napok”. Arra nincs Jézustól ígéretünk, hogy a viharok elkerülik az Egyház hajóját. Csak arra, hogy nem fogják elsüllyeszteni. Amikor Máté a vihar jelenetet evangéliumában megfogalmazta, akkor már „Péter hajóján” az Egyházat értették, a hullámokon pedig a történelmi viharokat, az egyházüldözéseket. A Szent Író fel akarta készíteni a keresztényeket az üldözésekre. Egyúttal bátorítani próbálta a híveket: ne féljenek, Krisztus a vihar felett is úr! Az Egyház nem fog hajótörést szenvedni. Ezt az alapeszmét olvashatjuk ki az évközi 19. vasárnapi evangéliumból.
Az egyháztörténelem viharai
Ijjas Antal többszáz oldalas egyháztörténelmét összefoglalva néhány mondatban, távirati stílusban érdemes feleleveníteni két évezred viharait. Alig kezdték meg az apostolok az evangélium hirdetését, a Főtanács letartóztatta őket. Két évvel Jézus mennybemenetele után István diakónusra rárohantak, kihurcolták a városon kívülre, és megkövezték. Rövidesen Saul vette kezébe a keresztényüldözés szervezését. „Sorra járta a házakat, elhurcolta a férfiakat és asszonyokat, fogságba vetette őket, és halállal fenyegette az Úr tanítványait.”
Kr. u. 64-ben az egész Római Birodalomban kitört az üldözés. A császárok 300 éven át tűzzel-vassal pusztították a keresztényeket. A történészek Diocletianus császár idejében egymillióra teszik a keresztény vértanúk számát. A népvándorlás korában Európa különböző országaiban a hittérítők százai áldozták életüket az evangéliumért. Japánból a XVI. században száműzték a papokat és hittérítőket. Koreában az 1800-as évek végén kitört nagy üldözésben 10 000 keresztényt gyilkoltak meg. A francia forradalom alatt ezrével süllyesztették el a papokkal és apácákkal megrakott csónakokat. A XX. században is több véres keresztényüldözés szántott végig: 1900-ban a kínai boxerlázadás, 1925-ben a mexikói üldözés, 1934-ben Spanyolországban, 1917-től kezdve pedig a vörös csillag festette pirosra a földgolyó egyhatodát. Igazat kell adnunk XI. Pius pápának: „Az Egyház legfőbb ismertetőjele, hogy valahol a földkerekségen mindig üldözik.”
A viharok okai
Felmerül bennünk a kérdés: vajon szükségszerű, hogy Krisztus híveit mindig üldözzék? Diplomáciával, ügyes taktikával nem kerülhetné el ezt az Egyház?
A Mester szavai azt látszanak tanúsítani, hogy szükségszerű: „Nem lehet a szolga különb uránál. Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.” A keresztény embernek tehát Mestere sorsában kell osztoznia.
Másrészt a dolog természetéből is következik. Krisztus „jel volt, amelynek ellene mondtak.” A keresztény hívő is puszta létével kihívja maga ellen a világ ellenkezését. Mert hiszi, hogy a világ Istentől származik létében és fennmaradásában. Vallja, hogy az ember célja a földi életen túlra mutat. Hirdeti, hogy a világtörténelem kormánykerekénél az isten áll, s a világ urai is csak neki szolgálnak. Állítja, hogy Istennek joga van beleszólni az ember legszemélyesebb ügyeibe. Törvényeket hozhat, melyek kötelezik az embert. Péter apostollal kijelenti: ha e világ törvényei összeütközésbe kerülnek Isten parancsaival, akkor „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.”
Az istentelen hatalom, amely önmagát az emberiség egyetlen tekintélyének tartja, szükségszerűen ellenkezésbe kerül az isteni tekintélyt hirdető kereszténységgel. S ebből feloldhatatlan konfliktus, üldözés támad.
A keresztény ember sorsa tehát a vértanúság. A vértanúság azonban csak a szentképeken vonzó! A valóságban a mártírság motívumai: a megalázás, a nyögés, sárba tiprás. Az újpogányság módszere pedig: nem vértanút csinálni az eszmék harcosából, hanem becsületében tönkre tenni, tisztességét legázolni. Hogy az emberek csalódjanak benne, és bukásával sárba tipródjék az eszme is, amit képvisel.
Teendőnk a viharban
Az evangéliumi jelenet arra is feleletet ad, mi a teendőnk, ha viharba kerül az Egyház hajója, ha ellenszél fúj, és merülni kezdenénk. Modern szóval élve először is:
Nem szabad bepánikolni! (Ezt a kifejezést egy 10 éves kisfiútól hallottam a hittanfeleletnél. Olyan telitalálatnak érzem, hogy átveszem.) Péter apostol pontosan ebbe a hibába esett a hullámok és a vihart láttán. Pedig lehetett volna már annyi tapasztalata, hogy ha Jézus vele van, hívja, akkor nem érheti végzetes baj.
Feladatainkat a vihar ellenbére is teljesítenünk kell! Az apostolok, ha féltek is, azért az evezőket keményen markolták, a vitorlaköteleket forgatták, a kormánylapátot irányították, a vizet merítgették. Nekünk is helyt kell állnunk a vihar közepette. Az elmúlt évtizedek egyházüldözései közt is sok szép példát lehet felmutatni a hősi helytállásra.
Bíznunk kell Jézus jelenlétében. El ne veszítsük az Úrba vetett reményünket. A Mester velünk van! Szólítgassuk, az imában kérjük: „Uram, ments meg, mert elveszünk!” Merjünk mérhetetlen bizalommal megindulni feléje. Nehogy szemünkre kelljen vetnie: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”
Legyünk tudatában annak is, hogy az Úr segítségével, egy idő után a szél eláll, csendesség lesz, és mi boldogan ismételhetjük: „Te valóban Isten Fia vagy!”
Pontosan száz éve Messinában az egyházellenes helyi önkormányzat megállapította, hogy az egyik templom életveszélyes. Elrendelte lebontását. Erre azonban nem került sor, mert bekövetkezett az 1908-as borzalmas földrengés. Az egész város romokban hevert, az az egy templom sértetlen maradt. Így vagyunk az Egyházzal is. Minden korban hirdették, hogy eljön a vége, minden évszázadban meghúzták fölötte a lélekharangot, s azok pusztultak el, akik a harangot húzták. Az Egyház azonban él tovább. Mert Jézus van vele a viharok közepette. Krisztus ereje! Ez a mai evangélium tanúsága és a történelem bizonyítéka. Amint a vatikáni obeliszk hirdeti: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
