2009. április 5., nagyböjt 6. vasárnapja

Krisztus a diadalmas és a szenvedő király

Szenvedésének napjai előtt az Úr Jézus diadalmenetben vonult be Jeruzsálembe. A húsvéti ünnepre összesereglett nép örömujjongással, pálmaágat lengetve kísérte Õt a templomba. És néhány nap múlva megkezdődött keserves kínszenvedése.

A Szenvedés vasárnapján, népszerű nevén Virágvasárnap, erre a dicsőséges bevonulásra emlékezünk, de aztán meghatott lélekkel gondolunk megváltó halálára.

A piros ruhába öltözött pap egyrészt a diadalmas Krisztus Királyt jeleníti meg, másrészt a véres szenvedésre kész Jézust jelképezi. A mai vasárnap liturgiája ezt a kettősséget érzékelteti: a barkás körmenet a diadalmas Krisztust, az evangéliumban felhangzó passió pedig a szenvedő királyt ünnepli.

A diadalmas Krisztus

Manapság egy győztes hadvezérnek diadalmas bevonulása így festene: diadalkapu állítás, 24 ágyúlövés, légi és vízi parádé, meg fúvós zenekar indulója várná. Katonai díszszázad és motoros rendőrök sorfala kísérné. Ünnepi emelvényen szónoklatok, kitűntetések feltűzése, este díszvacsora emelné a fényt.

2000 éve a Messiás király diadalmenete a korabeli pompával történt: szamárcsikó, pálmaágak, virágszőnyeg, ruhák földre terítése, hozsannázó tömeg voltak a kellékek. Miért történt mindez? Jézus kellőképp igazolta, hogy Õ a nemzet tanítója, a bajok enyhítője, Isten szeretetének árasztója, sőt Lázár feltámasztásával bizonyította, hogyaz Élet Ura. Méltán megilleti Õt a királyi cím, a Messiásnak járó hódolat, Isten Fia előtti leborulás.

Jézus kerülte a személyi kultusz megnyilvánulásait. A meggyógyítottnak lelkére kötötte, senkinek se szóljon, amikor királlyá akarták tenni, elmenekült. Virágvasárnap viszont hagyta, sőt maga rendezte, koreografálta a diadalmenetet. Elfogadta a Messiás címet, királyként való díszmenetet, a hozsannázó tömeg ünneplését. Erre emlékeztünk a barkás körmenettel és énekeltük: „Megváltó Királyunk, elődbe megyünk…”

A szenvedő Király

De vált a kamera. Ugyanez a tömeg nagypénteken „Feszítsd meg”-et kiált, a megszáradt pálmalevelekből hegyes tüskéket sodor töviskoronájába és keresztet ácsol. A liturgia is hangulatot vált. A mise evangéliumaként felhangzik a passió, és már a szenvedésre kész Megváltó áll előttünk. És kijelenthetjük: Krisztus igazi diadalát nem a virágvasárnapi bevonulás fejezte ki, sokkal inkább a keresztút. Mert Õ nem a diadalmenetével, hanem kereszthalálával váltott meg minket. És nem a pálmaágas Krisztusra tekintünk bizalommal, hanem 2000 éve minden szenvedő ember megtapasztalja az Úr jövendölésének beteljesedését: „Majd ha a keresztre felmagasztalnak, akkor fogok mindenkit magamhoz vonzani.” A megváltás nem a jeruzsálemi bevonulással következett be, hanem a nagypénteki lándzsadöféssel.

Az Úr passiójából Márk evangéliumának csupán a kezdő képét elmélkedjük most át: a Getszemáni kerti vérizzadást. Megtanulva belőle, hogyan tudunk felkészülni és miből tudunk erőt meríteni kikerülhetetlen szenvedéseinkhez. Próbáljunk behatolni Jézus belső világába. Lélektanilag keressük, mi játszódhatott le az Úr Szívében az Olajfák hegyén.

Elfogatása előtti utolsó beszédében, amikor szenvedésére gondolt, hirtelen felkiáltott: „Atyám, szabadíts meg attól az órától!” De itt még pillanatok alatt győzött benne a Fiú és elnyomta emberi gyengeségét. Ezért így folytatta: „De hiszen arra az órára jöttem! Atyám, dicsőítsd meg Fiadat!” A kertben azonban már vérre és életre, lélekre és becsületre ment a dolog. Itt életében először alkuba bocsátkozott az Atyával. A megdöbbentő, hogy ezt a Fiú teszi.

A Fiú, aki tudja, mi az Atya terve! A Fiú, aki tudja, hogy ez megváltoztathatatlan!

Kezdődik az alku: egy kőhajításnyira eltávozik az apostoloktól. Földre borul és kérlelni kezdi az Atyát: „Atyám, neked minden lehetséges. Vedd el ezt a poharat tőlem, ha akarod.” Valamikor azt mondta: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki küldött engem.” Most az lenne az eledele, ha ellenkezőjét tehetné. Eddig embersége istenségének szolgálatában állt. Most fölébe kerekedik istenségének. Így mondhat olyasmit, amiről világosan látja, hogy képtelenség. A képtelenségnek előre vetíti árnyékát, az a tény is, hogy három apostolát magával viszi. A vacsorán még azt mondta: „Én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van”. Most mégis azt akarja, hogy a három ott legyen vele. Mert mérhetetlenül egyedül érzi magát. Ezért kell az emberközel. Hogy panaszkodhassék nekik. Életében először az embereknek.

1. imádság: beletörődés. Letérdel, és egy óra hosszat imádkozik: „Hangos kiáltozás és sűrű könnyhullatás közben kérte Azt, aki meg tudja szabadítani a haláltól” (Zsid 5,7) - E vergődésben elmondott imája nem hoz igazi eredményt. Ezt mutatja, hogy hosszas vergődés után is csak azt mondja: „mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” Ez csak beletörődés. Még nem találta meg az Atyát. Ezért van szüksége emberre. Megy a háromhoz. Fáj neki, hogy alszanak.

2. imádság: elfogadás. A beletörődés nem elég Jézusnak, az Istennek, és nem megnyugvás Jézusnak, az embernek. Kezdődik elölről a vívódás, mint az első menetben. A második ima eredményében már kis eltolódást figyelhetünk meg: a „mindazonáltal”-ból ár az lett: „ha nem múlhatik el a pohár, anélkül, hogy ki ne igyam…” Kezd felülkerekedni benne az ima ereje.

3. imádság: feltétlen nyugalom. A második óra sem hozott még teljes eredményt. Ezért még mindig szüksége van emberközelre. Vissza is megy apostolaihoz és felkelti őket. Harmadik órájának szavait nem ismerjük, csak az eredményét. Végre kialakul benne a teljes nyugalom. Ez tükröződik apostolaihoz intézett szavaiból: „Keljetek fel, menjünk.” Péternek: „Tedd hüvelyébe kardodat. Mit gondolsz, ha kérném Atyámat, nem adna nekem többet, mint tizenkét ezred angyalt, hogy ne kerüljek a zsidók kezébe? De akkor hogyan teljesednének be az Írások?” Megszületett benne az egyedüliség felszámolása. Nyugalommal megy elébe a kehelynek és az órának.

Szenvedésben mi a teendő? Ne keressük. Ha lehet, kerüljük el. Ennek érdekében tegyünk meg mindent. Imádkozzunk a szenvedés elmúlásáért. De ha életkörülményeinkből kiolvassuk, hogy ez Isten akarata, akkor simuljunk az ő kezéhez. Ez ad fenséges nyugalmat. Nem elég a beletörődés, nem elég az elfogadás, szükséges a ráhagyatkozásig imádkozni . Prohászka az ilyen ráhagyatkozó szenvedésre érti hasonlatát: „A könny, ha földre hullik, sár lesz belőle. Ha az oltár virágszirmára hullik, drágagyöngyként csillog a gyertyák fényében.” Ez Virágvasárnap üzenete.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír