2009. augusztus 2., évközi 18. vasárnap

Jézus a mai evangéliumban kenyérnek nevezi magát, de nem olyannak, amelyre a vajat rákenjük. Arra is szükségünk van, sőt ma eljutottunk odáig, hogy tisztelettel adózunk az igazi pékek iránt, akik jó kenyeret tudnak sütni, de itt másfajta kenyérről van szó. Olyan kenyérről, amelytől nem éhezünk meg újra. Jézus tápláléknak mondja magát, de érezzük szavaiból, hogy itt többről van szó. Az egyház történetében ismerünk olyan szenteket, akik hosszabb ideig, sőt évekig csak az Oltáriszentséggel táplálkoztak. Ezzel nem minősítjük le a mindennapi ételt, amelyet elfogyasztunk a létfenntartásunk végett, de vegyük észre: Isten minden csodával előre jelzi, hogy hátra van még egy újfajta, egészen tökéletes világ elérkezése, ahol már semmiféle értelemben nem lesznek kenyérgondjaink.

A Szentírásban több helyen olvashatjuk, hogy Isten gondoskodik népéről; kenyeret ad nekik. A mai olvasmányban az Úr mannát ad az éhező népnek. Más helyeken is szóba kerül, hogy Isten táplálja a népet, nemcsak a tanítás által, hanem élelmet is ad nekik. De nemcsak ételt ad, hanem pl. az ellenséges népek feletti győzelmek révén is jelenvalóvá válik. Most, ebben a földi világunkban az ő mindenhatósága még csak alkalmilag villan fel, de ezek az alkalmak éppen arra az ígéretre utalnak, amely majd az ember és a világ újjáteremtésében válik teljessé.

Isten csodái, régen és most is, sajátos módon bizonyítják, hogy még ezután jön el a tökéletes világ. A csodáknak most még vannak kitüntetettjei vagy címzettjei, akik hirtelen meggyógyulnak, megtérnek, vagy valamilyen más módon olyan életállapotba jutnak, amelyre önerőből képtelenek lennének. Ha ez a helyzet lenne a végállapot, nyugodtan ráfoghatnánk Istenre, hogy igazságtalan, hiszen egyeseket kiemel, másokat meg nem, tehát személyválogató. Lourdes-ba nagyon sok beteg elzarándokol, de csak kevesen nyernek fizikai gyógyulást, és érezzük, hogy nem lenne helyes, ha a meg nem gyógyultak közül bárki is méltatlankodna, vagy elfordulna Istentől, mondván, hogy ő sem alacsonyabb rendű, mint az, aki csodásan meggyógyult. Isten mindenkit kitüntet, aki hittel fordul hozzá. Így erősödik a remény, amely nem más, mint bizalommal tekinteni a jövőbe. A gonosz mindenfajta mostani sikere csak látszat, mert a szeretettel nem tud versenyt futni. A gonosz erők csak időbe zárva tudják rongáló hatásukat kifejteni, márpedig a dicsőséges jövőt nem végtelen hosszú naptárral számoljuk, hanem időn kívüli lét lesz, olyan, mint Istené. Erre vagyunk meghívva. Ott már nincs helye a gonosz erőknek.

Jézus akkor válik igazi éltető kenyérré, amikor a keresztfán érettünk életét adja. Hátborzongató látvány lehetett az elítéltek halála, akik keresztre szegezve haltak meg. Orvosok mondják, hogy nem is a vérveszteségtől, hanem inkább a fulladástól haltak meg, mert az átszögezéstől kicsavarodott kezeik miatt a szintén átszögezett lábaikra kellett támaszkodniuk, hogy egy kis levegőt kapjanak. De az átszögezett lábakra nem lehet sokáig támaszkodni, ezért megint lezuhant a testük, és átszögezett kezeik tartották a testet. Ezek a periódusok egyesek esetében napokig ismétlődtek, másoknál csak órákig tartottak, az előzetesen elszenvedett kínok és a fizikai erőnléttől függően.

Hogyan tekinthetünk Jézusra, mint az örök élet kenyerére ilyen állapotban? Úgy tekinthetünk rá, ahogyan ő tekintett a Mennyei Atyára, akire teljesen rábízza, hogy ebből a borzalomból hogyan formál megváltást. Jézus nem dönti előre, hogy földi küldetése miféle eredményt ér el. Isten válasza mindig, de most még a látvány szintjén is a mindenhatóságával arányos, mivel dicsőségesen feltámasztja Jézust. A legnagyobb visszahúzó erőt, a halált is képes legyőzni. Ha a napi kis éhezéseinket rendszeres táplálkozással lehet ellensúlyozni, akkor nyugodtan feltételezhetjük, hogy a végső éhezést, a lét hiányát az Isten által adott feltámadással ellensúlyozzuk. Nem saját teljesítményünk eredményeként, hanem ajándékként.

Különös vonás, hogy mindebben az ember nem feltétlenül akar együttműködni Istennel – illetve: ahány ember, annyiféle a válasz. Isten mégis partnernek tekint bennünket, pedig a gonosz lelkek hatása miatt meggyengült értelmünk és akaratunk miatt mi nem akarjuk elfogadni a legnagyobb jót. Ebből látjuk, hogy Isten nem azért szeret bennünket, mert megérdemeljük, hanem azért mert, talán furcsa így mondani, de nem tud nem szeretni. S ha valaki végképp visszautasítja a hétköznapi szeretet-felszólításokat, akkor elkárhozik, de ehhez hallatlan megátalkodottság kell. Az Egyház tanítja, hogy örök üdvösségünket örömmel és felelősséggel kell munkálnunk. Örömmel, mert szem nem látta, fül nem hallotta, milyen dicsőség vár minket; de felelősséggel is, mert annyira szabad lények vagyunk, hogy fennáll a lehetősége a végső bukásnak, amit Isten mindenképpen el akar kerülni.

Legyen Jézus jelenléte az igazi szellemi táplálékunk, és ennek nyomán a mi keresztényi emberi érintkezéseink is szellemi táplálékként szolgáljanak a másik javára.

Sánta János/Magyar Kurír