2009. december 24. éjféli mise

Az olvasmányhoz (Iz 62,1-5)

Istenem! Bárcsak azonosulni tudna az én népem is Sionnal, vagy volna neki is olyan fővárosa, melyet mint személyt szólít meg az Úr, az Isten! Bárcsak érezné az én népem is, hogy őt mint magyar népet egy személyként szólítja meg az Úr, az Isten, a próféta szavai által. Bárcsak szomjazná az úr szavát, mely azt mondja neki: „Nem hallgathatok miattad, drága népem! Nincs nyugalmam miattad, Buda vagy Budapest, vagy Magyarország! Nem nyugszom, míg föl nem ragyog igazságod, mint a hajnal, és míg szabadságod nem tündököl, mint a fáklya! Meglátják majd a szomszéd népek, kik idegenként és Isten ostoraként tekintenek rád, hogy szeret téged az Isten, és különös gondja van rád! Bárcsak tudná az én népem, hogy az Úrnak is tetszik új neved: Regnum Marianum! Regnum Marianum! Ott ragyogsz az Úr kezében, mint félrebillent kereszttel csúcsán a Szent Korona, melyet most még csak kezében tart az Úr és gyönyörködik benne, de fejére tenni készül, hogy dicsőségét hirdesse. Nem kullogsz többé a többi nemzet után, pityeregve, hogy ’engem mindig itt hagytok, várjatok’, nem leszel többé magányos a Kárpát-medencében!”

Talán ennyi is elég lenne az öntudatból, ízelítőül. De, drága népem, nem vagy te szűkkeblű önmagad iránt, és merészkednél még azt is remélni, hogy neked szól, mert neked szól az Úr: „Gyönyörűségem! Úgy örülök neked, mint vőlegény a menyasszonynak!

Van olyan nemzet, amelyik úgy találja, hogy neki mondja mindezeket az Isten! Mi miért nem merjük remélni e szavakat Tőle? Szűkkeblűek vagyunk, és azt hisszük Õ is az? Vagy végzetesen elfogyott önbizalmunk, önértékelésünk?  Hirdesse ezen éjszakán ünneplésünk, énekünk: Tudjuk, hogy szeretsz minket, magyarok Istene!

Az olvasmányhoz (ApCsel 13,16-17, 22-25)

Kevesebb okunk lenne úgy tekinteni történelmi múltunkra, mint akiket őseinkben kiválasztott a Gondviselő Etelközben vagy máshol, mint másoknak? Nemde úgy tekinthetünk történelmünkre, hogy Isten hatalmas karja vezetett és oltalmazott minket mindeddig? Hiszen „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán!” Nekünk egy Szent Istvánt támasztott, egy szíve szerinti férfiút. Miért ne lehetnénk rá oly büszkék Isten miatt, aki kiválasztotta őt nekünk, mint mások Dávidra? Krisztushoz pedig talán még több közünk van, mint más nemzeteknek, amit igazol Muhi és Mohács és ….

Az evangéliumhoz (Mt 1,1-25)

Meg kellene találnunk azt a fórumot, ahol úgy őriznénk őseink bármi módon fennmaradt nevét, és történelmünk legendák fényezte eseményeit, mint teszi ezt az evangélium Jézus emberi múltját vázolva; olyan féltve őriznénk, hogy folyton felolvasnánk, és értelmeznénk, és büszkén hirdetnénk!

Máskor is, de Karácsony ünnepén az evangéliumot úgy is szeretném olvasni, ahogy Jézus Krisztus az imádkozáshoz alkalmas módot ajánlja: „menj be a szobádba, zárd magadra az ajtót, és …” És ott, kettesben az Úrral, ízlelgetve minden egyes szót azzal kezdve, hogy „anyja”. Már ez az egyetlen szó, olyan fenséges misztérium, hogy nem is kíván további szót ízlelni aki elkezdte. Mégis, az időt rászánva minden szóra, azt hiszem kevés lenne háromszázhatvanöt nap a következő Karácsonyig, hogy elolvassam a mai evangéliumot, és kezdhetném elölről, addig sírva Isten szeretetétől a kibírhatóság határáig meghatódva, ameddig jólesik. Mert hiszen Isten ember iránti szeretetéről szól minden szava az evangéliumnak.

Most értem meg Assisi Szent Ferencet, amikor elkészítette az első „betlehemet”. Még a bárányok bégetését is hallani kívánta, és szemlélni óhajtott minden hópelyhet, mely „betlehemre” hullott.

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)

Magyar Kurír