2009. december 25. Urunk születésének ünnepe

Az olvasmányhoz (Iz 52,7-10)

Gárdonyi írja: „Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak látni? Mert más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. (Gárdonyi Géza: Amiket az útleíró elhallgat, A látás – Előszó)

Két okból idézem itt Gárdonyit. Az első ok: Fel kell fedeznünk, be kell látnunk, és el kell gondolkodnunk afölött a lélektani tény fölött, hogy nem azt látjuk elsősorban, ami szemünk elé tárul, hanem azt, amit belső világunkból kivetítünk a valóságnak tartott világra. A postás lénye szemünkben attól lesz valamilyen, hogy milyen hírt hoz. A világ legnagyszerűbb postásai között dobogón áll Izajás. Miért? Mert a „sors”-tól folyton üldözött maroknyi nép számára a legnyomorúságosabb helyzetben tudott olyan hírt közölni, ami lelket öntött beléjük, és Dávid-létükre szembe mertek szállni Góliáttal. A másik ok: Miközben ezt írom, már saját népemre gondolok. A magyar népnek is ilyen prófétára van szüksége, mint Izajás, aki újra önbizalmat és Istentől kapott küldetésébe vetett hitet tud adni e népnek. És akkor a magyar, mint annak idején a köpcös Botond, buzogányával lukat tud ütni Bizánc vagy New York, vagy akár Róma gazdasági vagy kulturális erődítményeinek érckapuján.

Lehet úgy is olvasni Izajás mai napra kijelölt sorait, hogy azok a sorok nekünk, magyaroknak szólnak. Nem nehéz átültetni hazai talajba annak a meggyőződésnek magvait, melyből kinő az égig érő fa, összekötve minket a nekünk küldetést adó Isten világával.

A szentleckéhez (Zsid 1,1-6)

„Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz.” Olyan ünnepélyes csengése van ezeknek a szavaknak, mint egy himnusznak. Csak ilyen tökéletesen ünnepélyes szavakkal lehet kimondani azt az igazságot, hogy gyökereink köré Isten szórta hajdan a humuszt. Csak ilyen ünnepélyes szavakkal méltó a figyelmet ráterelni arra, hogy egyén és nemzet csak akkor él, ha tudja, hogy gyökerei vannak, a gyökereknek a mindenekre Gondviselő ásott gödröt a földben, és az általa ültetett fa ágaival az égiek légkörét lélegzi be, hogy gyümölcse a Föld és a Nap porából teremje az Istent és embert gyönyörködtető nektárt.

Mi sem bízhatunk másban, csak abban, „akit Isten a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette. Krisztus elvitathatatlanul a miénk. Első királyunk Krisztus zászlaja alá állította ezt a nemzetet, és „Krisztus fönségesebb az angyaloknál” Íme, az ég légköre: az angyalok Krisztus körül, és a földbe kapaszkodó gyökér: Szent István, Krisztus zászlaja alatt.

Az evangéliumhoz (Jn 1,1-18)

Szó volt már arról mai elmélkedésünk elején, hogy más nézni, és más látni. Ugyanezt elmondhatjuk a hallásról is. Más dolog hallani, és más dolog érteni. Nos, akinek kifejlődött az érzéke a halláson keresztül az értésre, azt lenyűgözik a kikezdhetetlenül igaz és felülmúlhatatlanul ünnepélyes szavak: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.”

Goethe lábainál ülve mondom, hogy „áttanulmányoztam a filozófiát”, de amikor erre a János-prológusnak nevezett csúcsra felkapaszkodtam, széttekintve magasabb csúcsot nem láttam, és a többi névvel jelzett csúcsok ennek öcsikéi, és játékszerek ehhez képest.

Emberi teljesítmény (kegyelemből), ha valaki képes alulról felmászni erre a csúcsra, de kimondhatatlan kegy, az ember, az anyagvilág mérhetetlen felmagasztalása, ha Valaki onnan fentről leereszkedik az anyaghoz, az emberhez. Ez a legszentebb misztérium, ez Krisztus megszületése az emberek világában, ez a Karácsony.

A legnagyobb önbizalom, amire ember szert tehet, az, ha kimondhatja: „Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva.”

Mi, akik Krisztushoz tartozunk, Jánossal együtt kimondhatjuk ezt, tudhatjuk ezt, vallhatjuk ezt. Ez a tudat, ez a hitvallás az igazi ünneplés, ez a Karácsony, mely magában foglalja a Húsvétot és a Mennybemenetelt is; a mi feltámadásunkat, a mi mennybe emelkedésünket.

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)