2009. december 26., Szent István első vértanú ünnepe

Olvasmányhoz (ApCsel 6,8-10; 7,54-59)

A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat. Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”

A régiek tudtak valamit, amit mi már csak sejtünk vagy sokan kortársaink közül nem is értenek. Ez az áldozat nélkülözhetetlen szerepe az élet minden területén. A mai ember botránkozik az inkák és más ősi kultúrákban gyakorolt emberáldozatok nyomai fölött, és nagyon sötétnek látja azt a világot, melyben ez elismert, sőt szent gyakorlat volt. Büszke, hogy már felvilágosult, és ilyesmire nem vetemedik, miközben abortuszok ezreit végzik törvényesen és törvénytelen módon, miközben milliók halnak meg a háborúkban, miközben gyárak, üzemek és autók millióinak szennyével öli önmagát. Nem kívánok belemerülni ebbe a témába, hiszen korunk embereinek nincs érzéke a szakrális áldozat értelmének felfogásához. Az áldozatra a mai ember pontosan úgy tekint, mint az 1950-es évek elején a járási pártbizottság és a helyi pártszervezetek tekintettek misére és egyéb vallási összejövetelekre. Szabotázs akciónak tekintették aratás idején a miséket, mert nagyobb lett szerintük ezáltal a szemveszteség.

Inkább arról az oldalról kísérlem meg feszegetni az áldozat szerepének kérdését, hogy Isten miért igényli azt. Igen, igényli, és nem pusztán elnézi, megengedi. Nem „szemet huny fölötte”, hanem elvárja, sőt azt hiszem elrendeli és beiktatja a világot irányító nagy törvények közé. Érthető-e másként István vértanúsága? Hiszen honnan származik az erő és a kegyelem, mellyel csodákat és jeleket művel ez a fiatalember a nép között? Miért nem tudnak ellenállni a bölcsességnek, mellyel beszél? Szólhat valaki a Lélek által, ha nem Isten küldetésében jár? Csak addig van vele Isten, amíg csodákat művel és érvelésével elnémítja ellenfeleit? Akkor elhagyná Isten, amikor miatta, a tőle kapott küldetés miatt haragra gyulladnak ellenfelei, és nem csak fogukat vicsorgatják, hanem köveket ragadva halálba küldik őt? Nem, biztosan nem hagyta el Isten, és ha lehet itt ragozni a helyzetet, akkor még közelebb van Istenhez szenvedése és vértanú halála által, mint amikor „csak” beszél és csodákat művel.

Aranyszájú Szent János írja, hogy „mikor az Úr valakit a szenvedés kegyelmével ajándékoz meg, nagyobb kegyelmet gyakorol vele, mintha hatalmat adott volna neki a halottak feltámasztására; mert a csodatevésben az ember adósa marad Istennek, a szenvedésben azonban az Isten válik az embernek adósává.” Bámulatos paradoxon, ez a kijelentés, de félelmetesen igaz.

Vajon miért került egy elejtett mondat a vértanúság elbeszélésébe? Így hangzik ez a mondat: „A tanúk pedig ruhájukat egy Saul nevű ifjú lábához rakták le.” Nem is értenénk, miért fontos megjegyezni, hogy hová rakták ruhájukat a tanúk, ha nem ismernénk egy Pál nevű apostolt, aki ifjú korában Saul néven üldözte a keresztényeket. Vajon válhatott volna ez a Saul azzá az apostollá, akit Pál néven ismerünk, ha nem tanúja egy vértanú tanúságtevő halálának?

Ha nem pusztán emlékezni akarunk az első keresztény vértanú ünnepén, akkor az egyik lehetséges következtetés az is lehet számunkra, hogy ami saját életünkben áldozat, az Isten rendelése, és csak idő kérdése, és meg is láthatjuk beérni gyümölcsét.

Evangéliumhoz (Mt 10,17-22)

Nem könnyű belátni az áldozat Istennek tetsző vagy általa rendelt mivoltát. Ha képes is rá valaki, maradnak még kérdései. Egyik ilyen kérdésre válaszol Urunk Jézus a mai evangéliumban: „Az emberekkel szemben legyetek óvatosak, …”

De nem azt mondja, hogy legyetek sunyik vagy megalkuvók, hanem csak azt, hogy „ne menjetek fejjel a falnak!” Azt viszont kifejezetten mondja, „hogy tegyetek tanúságot.”

Amit a Lélekről mond, aki majd beszél és erőt önt abba, aki vállalja a tanúságtételt, az önkontroll is lehet. Ha fél a tanúságtevő, vagy izgatottan töri a fejét valamin, az annak a jele is lehet, hogy nem küldetése a tanúságtétel, hanem valami más oka van erre.

Az is gyanús, ha valaki mindig talál okot arra, hogy elkerülje a tanúságtételt. Mert mintegy végrendelkezést hagyja az úr minden követőjének, tanítványának: „..megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com