2009. január 4., vízkereszt

Vallásgúnyolók, hitetlenek gyakran kritizálják Isten előtti hódolatunkat. „Milyen visszataszító – mondják: Isten felül bársonytrónjára és elvárja, hogy alattvalói leboruljanak előtte.” Ezek torzképet hordoznak magukban Istenről. Nem gondolnak arra, hogy az egészséges lelkületű ember őszintén, spontánul értékeli az igazi nagyságot. És a legnagyobb érték előtti hódolatot nevezzük imádásnak. Vízkereszt evangéliuma a napkeleti bölcsek imádását mutatja be. A legnagyobb művészek nem tudtak betelni a témával. Megszámlálhatatlan a múzeumi képek sora, amelyek az adoráció fenséges példáját próbálják ecsettel kifejezni. Az ünnep alkalmul szolgál az imádás lényegéről való elmélkedésre.

I. Mi az imádás?

Ahol igazi értéket találunk, ott akaratlanul is elismerjük azt. Beethoven IX. szimfóniáját játssza a zenekar. A végén néhány pillanat áhítatos csend, majd felcsattan a taps. A taps a remekműnek szól. A mű azonban továbbadja a dicséretet annak, aki komponálta. Mert a hangok nem véletlenül álltak össze dallammá. Beethoven lelkében élt először és ő vetette papírra. Amikor tehát tapsolunk, Beethoven előtt fejezzük ki hódolatunkat.

Megállunk Michelangelo remekműve előtt. Látjuk a Pietát. Meghatódunk, álmélkodunk. Először a szobrot csodáljuk. Aztán felkiáltunk: „Micsoda zseni készíthette!” A szobor továbbadja a szobrászművésznek az elismerést, hódolatot.

Mármost amikor az ember széttekint a természetben ugyanez az ünnepi érzés, keríti hatalmába. Amikor a hegycsúcsról feltárul a táj szépsége, a partról a végtelen tenger méltósága, az erdőben a színek zöld szőnyege, kitör belőlünk az elismerés: „Ó természet, ó dicső természet!” A természet azonban szintén továbbadja a dicséretet annak, aki teremtette.

Istent imádni tehát annyit jelent, mint felismerni a természet mögött a Teremtőt és elismerni, hogy Õ a legnagyobb érték. Minden érték foglalata és forrása. Az ép érzékű emberből önkéntelenül tör fel a hódolat a Végtelen Igazság, a Határtalan Jóság, az Örök Szépség és a Mérhetetlen Tökéletesség felé. Ez a spontán hódolat: ez az imádás! Az élettelen természet csak a létével képes dicsőíteni az Alkotót. A szellemi teremtmények azonban tudatos hódolatukkal imádják.

II. Az imádás példaképei

1. Az angyalok
Isten imádásának igazi megvalósítói a teremtmények közül a tiszta szellemek, az angyalok. A karácsonyi éjszakában felcsendülő énekükkel méltón dicsőítik a magasságban élő Istent.

Nagy Szent Gergely pápa egyik ragyogó homiliájában a tiszta szellemek három osztályáról és 9 karáról beszél. A legalsó osztályba sorolja az angyalokat, arkangyalokat és fejedelemségeket. Õk Isten követei az emberek felé. Istentől hozzák a rendelkezéseket és viszik színe elé az emberek imáját.

A második osztályba tartoznak a hatalmasságok, erők és uralmak. Õk Isten „nagykövetei”. Nekik a földi világgal már nincs kapcsolatuk. Isten és az angyalok közt végzik közvetítő szolgálatukat.

Végül a legfelső osztály is három karra oszlik: trónusok, kerubok és szeráfok. Õk Isten legfőbb udvartartásához tartoznak. A szellemi lét olyan magaslatai, amelyekre se szavunk, se fogalmunk, se képzeletünk nincs. Lényük lényege, egész tartalma Isten dicsőítésében merül ki. Éjjel-nappal nem szűnnek meg kiáltani: „Szent! Szent! Szent!” Szédületes szellemi létük az egész örökkévalóságon keresztül kimerül ebben a hódolatban.

A szellemi lét végső csúcsán nem ismernek tisztább, szellemibb szolgálatot, mint Istent dicsőíteni. Egész létüket belemondják ebbe az örök Sanctusba. És valahányszor elhangzik egy ilyen kiáltás, amely betölti a mennyet, arcra borulnak a trónon ülő előtt és imádják.

2. Krisztus
A hit fényében egészen halványan – mint az Androméda köde – feldereng előttünk a Szentháromság belső élete. Az Atya egész valóságát, minden tökéletességét belemondja az Igébe. Minden, ami a Fiúban van, az Atyától való. Az isteni lényeget az Atya adja, a Fiú pedig elfogadja, az Atya kisugározza, a Fiú visszatükrözi. Az Atya egész lényegét, dicsőségét kimondja, a Fiú pedig visszamondja. A Szentháromság tehát minden dicsőítés ősforrása.

Amikor Jézus megtestesült, az ő emberi ajkain hangzott fel az Atya tökéletes dicsőítése. Jézus földi élete két részre oszlik: 30 évig imádkozott és 3 évig tanított. De még a nyilvános működést is megfelezte: nappal hirdette az igét, éjjel pedig imádkozott. Az istenemberi szív tele volt az Atya imádásával. Finom és érzékeny szelleme csupa hódolat, leborulás és hála. Micsoda vigíliák és matutinumok lehettek ezek a dicsőítések! A hajnali harmat csillogott haján, ajkán pedig a reggeli ima igéi zengtek az erdők csendjében. Csodálkozunk, hogy megnyílt felette az ég és az Atya elragadtatott öröme hangzott: „Ez az én szerelmes Fiam, őt hallgassátok!”

3. A napkeleti bölcsek
A tudós csillagászok távcsövén feltűnt a különös csillag. Nem töprengtek, vajon a Jupiter és a Szaturnusz együttállása-e a Halak csillagképében, vagy supernova. Szent könyveikből kiolvasták, hogy „a zsidók királya” nem lehet más, csak a várva várt Megváltó, akit Isten küld. Egymást biztatták: „Menjünk és hódoljunk neki.” Heródes előtt jövetelük célját így fogalmazzák meg: „Eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Az evangélista pedig közli: „Bemenvén a házba hódolattal leborultak előtte.” A „proskünézis” olyan imádást jelent, amelyet arccal a földre borulva végeztek.

4. A mi hódolatunk
Milyen más lenne vallási életünk, viselkedésünk Istennel szemben, ha tudatosítanánk időnként, hogy Õ a Teremtő, mi pedig teremtményei vagyunk. Mennyivel figyelmesebb, összeszedettebb lenne imádságunk. Mennyivel áhítatosabb a misén való részvételünk. Imádásunkat kifejezhetjük testtartásunkkal is. Kézösszetétel, fegyelmezett állás, templomban letérdelés. Földreborulás ma már csak papszentelés alkalmával történik és szerzetesi fogadalomtételnél. Kifejezhetjük szavunkkal és énekünkkel is lelki megrendülésünket, mint az angyalok a betlehemi éjszakában.

Leginkább életünkkel imádhatjuk Istent. Mi Isten tükörképei vagyunk. Mások felé is sugároznunk kell Istent. Úgy éljünk, hogy ne torzképei, karikatúrái, hanem élő tükörképei legyünk. Amikor pedig templomi liturgikus imádságunkat végezzük, éljük át, hogy az Egyház imájában Krisztussal együtt száll fel ajkunkról a teremtmények istendicsérete és a méltó imádás minden érték ősforrása, a végtelen Isten felé.

Berzsenyi Dániel
Fohászkodás

Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:
Léted világít, mint az égő nap,
De szemünk bele nem tekinthet.

Te hoztad a nagy Minden ezer nemét
A semmiségből. A te szemöldököd
Ronthat, teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőít Zenith és Nadír,
Szélvészek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál
Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlok színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami után eped, ott eléri.

Ámen

Hajnal Róbert/Magyar Kurír