2009. július 12., évközi 15. vasárnap

A mai evangéliumban Jézus próbamisszióra küldi apostolait. Az evangélium az egyedül lehetséges üdvösségről szól, ezért nevezzük örömhírnek, s megdöbbenünk, hogy Jézus ennek hirdetésében nem megy biztosra. Ki meri engedni kezéből Isten világának hirdetését azzal, hogy ezeket a csetlő-botló embereket küldi maga előtt. Persze, egy kissé már nekik adja a Szentlelket, még ha nem is tudnak róla, és ezért jó hírekkel térnek vissza.

Bennünket sokszor kedvetlenné tesz, hogy imádságaink, jótetteink látszólag nem hoznak eredményt, és ezért nem merjük újra próbálni az evangélium szerinti életet. Elfásulunk és összekeveredik bennünk az igényes és az igénytelen élet. Pedig Jézus bennünket is próbamisszióra küld. Emlékezzünk Keresztelő Jánosra, aki egyáltalán nem volt ékesszóló. Nem tanult retorikát, és a külseje sem volt túlzottan szalonképes, de a hatása annál nagyobb volt. Õ azért kiáltott a lelkek pusztájába, hogy az a puszta befogadja az igazi szót, az Örök Igét. De a sokkal ékesszólóbb Aranyszájú Szent János se tudott mindent elmondani Istenről. Nekünk is tudomásul kell vennünk, hogy legjobb szándékunk mellett is kimagyarázhatóak lesznek szavaink, nemritkán félreérthetőek a jótetteink, de mégis hirdetnünk kell Jézust, mert különben a mulasztás bűnébe esünk. Az egyik szent mondta, hogy nem érdemeljük meg az evangélium hirdetését, de kötelességünk, mert Jézus ránk bízta.

Jézus követői között vannak, akik szinte nevetséges emberek, de amit hirdetnek, az nagyon komoly. Jézus nélküli mai világunkban épp a fordítottját látjuk: nagyon komolynak tűnő emberek akarnak elhitetni nevetséges dolgokat. Ez sokszor sikerül is, mert elszoktunk a józan ítéletalkotástól. Azért van annyi szekta és féltudományos, félvallásos kelekótya ideológia, mert elveszítettük a hit és az ész helyes arányát. Az okoskodó, öntelt emberek tudnak a leghiszékenyebbek lenni.

Jézus nagyvonalúsága arra utal, hogy nem fél az eredménytelenségtől. Ha Isten mindenható, akkor idehirdetése nem az minősíti, hogy első nekifutásra hányan fogadják el. A végtelen értékek nagyságából semmit nem von le, ha nem rögtön fogadják el, hanem később vagy adott esetben rengeteg idő múlva. Sőt, ez a hosszú időtartam egyfajta bizonyíték is. Az örök érték túlél minden átmeneti vihart. A legnagyobb tengeri vihar is csak a legfelső métereket vagy néhány tízméternyi vízréteget mozgat meg, a mélyben csend honol.

Isten nem szorul rá külsősökre, ő nem azért végez „kiszervezést”, mert egymaga nem győzi ezt a sok milliárd embert észhez téríteni, hanem azért, hogy mindenki megízlelje, milyen nagyszerű dolog Isten világához tartozni.

Az apostolok Jézus első eljövetelekor segédkeztek a mai evangélium szerint. Pünkösdöt követően már a második eljövetelének kezdeteinél látjuk őket, ekkor indul az Egyház. Csakhogy közben bekövetkezik egy döbbenetes törés és tagadás: a nagypéntek eseménye. Az apostolok, noha átmentek a teljes tagadás fertőjén, ugyanazok maradtak. Egy különbséggel, megkapták a Szentlelket, aki végtelen erőt adott nekik.

Mindenki egyfajta gyermeki hittel indul ebben a világban, aztán megingatnak vagy lenyomnak ben-nünket a „felnőtt világ” kétségei, de ha minden jól megy, megszületik a felnőtt hit. Úgy is mondhatjuk, hogy egy gyereknek gyerekcipő kell, de ha növekszik, kinövi a gyerekcipőt, és felnőtt méretű cipőre szorul. Ma nagyon sokan vannak, akik hitbeli szempontból nézve mezítlábas felnőttek. Persze, hogy felfázott és immunhiányos lelkűek lesznek, ami kihat mindennapjaikra. Az egészségükre is.

Jézus úgy küldi az apostolokat, hogy semmi emberi biztonságuk ne legyen. Ne vigyenek két ruhát, tarisznyát, semmi olyasmit, ami az akkori vándorláshoz kellett. Bízzák magukat azokra, akik fogadják őket. S ha valaki még nem fogadó kész, menjenek máshová.

Az eszköztelenségnek ez a varázsa ma is sokakat megérint. Találkoztam olyan magyar fiatalokkal, akik Izlandot járták be autóstoppal. Előfordult, hogy 15-20 órát vártak, mire a következő autó jött. Kb. egy hónapot töltöttek a szigeten, teljesen másokra bízták magukat, irtózatosan kimerülve, de lelkileg feltöltődve jöttek vissza.

Jézus nem engedi, hogy a segédeszközök túlzottan lekössék figyelmünket. A világunk minden része Isten teremtménye, de egyik sem emelhető Isten helyébe. Zarándoklatunkban túlzottan leköthetnek bennünket a tarisznyák, ruhák modern változatai: öröklakás, bankbetét, biztosítási ígéretek stb. Ha nem az evangélium szellemében használjuk a földi értékeket, akkor nem fogják összekötni, hanem elválasztják az embereket. Jézus zarándokai az ember-ember közötti kapcsolatot építették. De nem úgy, hogy az emberről beszéltek, hanem Istenről. Létezik ugyanis lelki gravitáció is: ha nem az égiekre figyelünk, akkor a földi javakat se tudjuk normálisan használni, és a föld alá süllyedünk. Ha nem akarunk emberfeletti emberek lenni, akkor az emberi szint alá süllyedünk. Jézus ettől óv meg bennünket, amikor apostolaival együtt mindnyájunkat függőségektől mentes misszióra küld embertársaink közé.

Sánta János/Magyar Kurír