2009. július 26., évközi 17. vasárnap

Jézus a mai evangélium szavai szerint kenyeret szaporít, hogy az éhező tömeget jóllakassa. Itt azonban ne valamiféle óriási menzára gondoljunk, hanem többre: Jézus nem az étel kiosztásával kezdi az emberek táplálását, hanem a tanítással. De arra is ügyel, hogy a tömegnek még legyen ereje követni őt, és a tömeg valójában nem tudja, mi fog történni, csak Jézus csodás alakja viszi őket előre. A vele való találkozás a fő táplálékuk, a kenyér csak ennek a következménye. Jézus lelkileg táplálja őket, s ennek külső jelévé válik a kenyérszaporítás csodája. Valójában tehát a szeretetét osztja, s ebből születik a kenyér kiosztása.

Jézus mindig osztja a szeretetét, de ennek nem mindig lesz olyan külső jele, hogy ezerszámra megjelennének a kenyerek. Csak időnként kíséri külső jel az állandó szeretetet. Ez biztatást jelentsen nekünk is, mert a mi szeretetünket sem kísérik mindig külső jelek, pl. nagyon tud fájni, ha sokáig nem kapunk sehonnan elismerést, pedig szerintünk már igencsak esedékes volna. Gondoljunk arra, hogy Jézus a keresztfán még jobban osztja a szeretetét, mint a kenyérszaporításkor, és ott nyoma sincs az emberi elismerésnek. Nem is az emberi elismerés a lényeg, hanem az Istentől jövő elismerés.

Ma olyan csapda leselkedik ránk, hogy etetni akarnak bennünket, tanítás nélkül. Senki sem magyarázza el, mire valók és hogyan használhatók az anyagi javak. Ez habzsolást eredményez, s végső soron önmagunkat, környezetünket és egymást emésztjük fel módtalanul használva az evilági javakat. Nem tanítják meg az embereket, hogy mi mire jó, ráadásul még akkor is etetni akarnak bennünket, amikor már az emésztés ideje következne. Ezért van annyi tönkrement életű és kiégett lelkű embertársunk. Nekünk, akik keresztényeknek tekintjük magunkat, újra és újra az a kötelességünk, hogy helyes módon tápláljuk a világot, mindenkit a maga idejében, ahogyan Jézus tette.

Ez a csoda arra is figyelmeztet, hogy mennyire lassan ivódik be az emberek tudatába Jézus üzenete. Erőszakkal királlyá akarják tenni. Jóllakott állapotban könnyű kimondani: „Ez a mi emberünk.” Jézus viszont szinte elmenekül onnan, félrevonul, egészen egyedül marad. Erről nagyon ritkán szól az evangélium. Ha félrevonul, általában magával viszi Pétert, Jakabot és Jánost. Itt egyedül vonul félre, majdnem úgy, mint a Getszemáni kertben. Pedig az mennyire más élethelyzet volt. A tömeg értetlenkedése szempontjából mégis azonos, hiszen itt sem ismerik őt jól és ott sem. Jézust valójában majd a húsvét és a pünkösd ismerteti meg helyesen az emberekkel.

A tömeg még nem közösség. A tömeg nem más, mint sok ember együtt, valamiféle felettes lendítő erőnek alávetve, ami személytelen. Pontosabban szólva, a tömeg szintjén álló embercsoportot egyformán lehet jóra és rosszra irányítani. Még tömegnek kell neveznünk a jóllakott embercsoportot, a virágvasárnapi hozsannázókat és a nagypénteki ordítozókat. A Krisztust nem ismerő emberek együtt még csak tömegnek nevezhetők. S itt európai emberként se nagyon büszkélkedjünk. Ne nézzük furcsálkodva a muzulmán világ médiában bemutatott tömegjeleneteit, mert a plázába berontó őrült vásárlók ugyanúgy tömegnek számítanak. Még Máltán is, ahol majdnem száz százalékban vallásgyakorlók az emberek, ilyen esetről szólt a hír; amikor valamilyen huszadrangú háztartási gépet adtak talán egy napon keresztül hatalmas kedvezménnyel.

Tudunk-e gyomortöltő tömegből étkező és Istenből élő közösséggé emelkedni? Elszedjük egymástól a javakat, vagy Krisztusra figyelve fölé tudunk emelkedni a javaknak? Csak az utóbbi esetben tudjuk helyesen használni mindennapi dolgainkat.

A kenyérszaporítás alkalmával még kívülről érkezik az étel, az Oltáriszentség csodájában már maga Jézus válik étellé, és ennek nyomán mi magunk is! Nagycsütörtöktől kezdve újabb lépést tesz az üdvösségtörténet, amely Isten közeledésének története az emberekhez. Már majdnem a végső lépésnél tartunk, de az majd húsvétkor lesz, illetve ennek végső beteljesülésekor, Jézus második eljövetelekor.

A kenyérszaporítás alkalmával Jézus még kenyeret bíz az apostolokra, az utolsó vacsorán már önmagát, de ezzel nincs vége a sornak: elérkezik az egyház időszaka, amikor maguk a keresztények válnak éltető kenyérré.

Mellékes apróságnak számít, hogy Jézus nem hagyja a megmaradt kenyeret szétszóródva. Jelképes az összegyűjtött mennyiség: 12 kosárnyi. Tehát a maradék is fontos! Kell még másoknak is, akik nem voltak itt. El kell vinni a betegeknek vagy éppenséggel a tájékozatlanoknak, a keresőknek, akik még nem Jézustól várják a jólétet és a biztonságot.

Sánta János/Magyar Kurír