2009. július 5., évközi 14. vasárnap B év

Meglepő a mai evangéliumi részlet. Még Jézus sem boldogul a rokonaival. Belékötnek, gyanúsnak tartják. Egy ács fia nem lehet más, csak ács. Almafa csak almát teremhet.

Amíg valaki nem lép ki zárt világából, s nem vállalja fel annak kockázatát, hogy mások szemével nézze önmagát, nem fogja jól ismerni magát. Eltelik önmagával, és mindenki mást önmagához viszonyít. Jézus senkit nem viszonyít senkihez, tény azonban, hogy alig tud csodát tenni közöttük, sőt „csodálkozott hitetlenségükön”.

Pedig a család Istentől eredő emberi közösség. Az Ószövetségben Isten áldásának jele, ha valakinek sok gyermeke születik. Mai válságosnak mondott gazdaságú világunkban is nagyon sok családi vállalkozás működik, ahol apa és gyermek, vagy más rokonok is nagyszerűen dolgoznak pl. egy kisüzemben. Szervezésben, kétkezi munkában, és még ezerféle feladatban egymás keze alá dolgoznak. Ez mind szép, sőt, egyházias dolog, hiszen a keresztény szociális tanítás is szorgalmazza, hogy minél több tudás, szakismeret szálljon apáról fiúra. Mindez nagyszerű alapsejtje egy emberi kultúrközösségnek.

De! Jézus ennél magasabb életminőséget hozott. Minél inkább Isten emberévé válik valaki, annál kevésbé lesz követője, annál kevésbé lehet a magatartását kopírozni. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy magányos farkas lesz belőle, azonban egy szentség útját járó ember személyes küldetését nem helyettesít senki más. A másik embernek másképpen kell járnia ezt az utat. S e tekintetben hatalmas különbségek tudnak lenni családtagok életfelfogása között. Pedig ugyanazt a vallásos alapot kapták a szülőktől, mégis…

Fontos a családi kötelék, mint a szeretet első szentélye mindannyiunk életében. De nem az utolsó. Mert önálló teremtmények vagyunk, önálló úttal, kínlódással-örömmel, kereszttel, s egy ilyen életforma hordozásában egy rokon közelsége kifejezetten hátrányos is lehet. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy papot vagy szerzetest, vagy fiatal családapát, -anyát ne látogassanak meg a szülei, hanem azt, hogy ne akarják életüket irányítani. Nem az a dolguk. Kísérjék imáikkal őket, és fogadják Isten küldötteként a hozzájuk érkező másik papot, vagy szerzetest.

Ez a keresztényi távlat afelé mutat, hogy minél inkább Krisztusról akarunk beszélni, vagy szerinte élni, annál inkább menjünk idegenek közé. Lehet, hogy kezdetben ellenségesek lesznek, miért is ne, hát szokatlan nekik a jelenlétünk. De ez az egész „senki sem próféta”-jelenség mennyire igaz a családalapításban is: közeli vérrokonok nem köthetnek házasságot. Már a természet rendje ilyen, hát még inkább ilyen a természetfeletti rend. De mégsincs arról szó, hogy Jézus felszámolja a családi köteléket, hanem éppen új távlatot ad neki. A szentségek között a hetedik éppen arról szól, hogy a házasfelek úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szereti egyházát. A mennyország mégis egy családok fölötti család: ott az egész emberiség összetalálkozik, mert az ő szavának hallgatása és megtartása még szorosabb – immáron lelki – kötelékkel fűzi össze az embereket, mint amilyen a vérségi kötelék.

Szokták mondani, hogy rokonainkat nem tudjuk megválogatni, de a barátainkat igen. Jézus nem nevelőapjának vagy Szűz Máriának a rokonságát vonja be Isten Országa kezdeteinek munkálásába, hanem 12 halászembert, akik ilyen-olyan forrásokból, leginkább személyes ismeretségből jutnak el hozzá. Egyik vitte a másikat.

Szüleink Isten ajándékai, akiket Isten után a legjobban szeretünk. De mindenfajta élethivatásra igaz, hogy egy idő után „otthagyja apját, anyját” és ketten egy test lesznek. Papként, szerzetesként egy széles nagy közösséggel, vagy egyenesen a világegyházzal azonosulnak. De ettől még a pap és a szerzetes szülei is üdvözülnek, ha hallgatnak az idegenből jött prófétákra. Az sem véletlen, hogy nem tanácsos egy papnak édesanyját vagy édesapját gyóntatnia. Nem tilos, de tegye inkább egy idegen pap.

Szent a családi kötelék, de még szentebb az Isten Országának köteléke. Erre tanít a mai evangélium. Jézus ott tud csodát tenni, ahol nem ragadnak le a külső ismeretség velejáróinál, hanem teljesen tiszta szívvel kiáltani tudnak hozzá: ments meg minket, Urunk!

Kötelességünk azt is észrevenni a fentiek szemléletében, hogy egy általunk ismert ember, vagy adott esetben már százszor megunt és idegesítő figura milyen újdonságot hozhat még? Ki az, aki meg meri őt szólítani őt és nem menekül előle?

Jézus feltámadásának híre biztosan eljutott Kafarnaumba is, de mások által. Merjünk jobban hinni a jó hír továbbadásából számunkra kijelölt lépés fontosságában, mert így haladunk előre az üdvösség útján.

Sánta János/Magyar Kurír