2009. június 14. Úrnapja

Jézus nyilvános működése során kenyeret szaporít, hogy megmutassa, ura a természetnek, sőt, még táplálni is tud bennünket. Azt még egy nem hívő ember is el tudja érni, hogy szűkebb-tágabb környezetének ura legyen, a táplálás viszont már hitet kíván. Lemondást és olyan lelkületet, amikor annak esélyét is elfogadjuk, hogy a táplált emberek visszaélhetnek a táplálékkal. Többlépcsős út ez. Jézus végigjárja. Olyannyira, hogy nemcsak táplál, hanem maga lesz a táplálékunk. Nagypénteken a világ, úgy tűnik, felfalja őt. Gyötrelmesen meghal a kereszten. De húsvétvasárnap dicsőségesen megjelenik. Mindezt megelőzi egy különös este, nagycsütörtök, amikor az ünnepi lakoma keretében önmagát adja nekünk. De lábat is mos. Dicsőséges mivoltát bízza az apostolokra, a lábmosással viszont jelzi, hogy rögös út vezet a dicsőséghez. Attól, hogy tiszta a láb, még eltörhet. A keresztség kegyelme még megkophat.

Jézus égből alászállott kenyérnek mondja magát. Ha kiragadjuk e mondatot a kinyilatkoztatás összefüggéséből, mindenki ujjonghatna, hiszen nem kell megtérés, készen kapjuk a kenyeret, nem kell érte fáradni, ráadásul egyenesen az égből száll alá. Nem véletlen, hogy a csodás kenyérszaporítás után Jézust erőszakkal királlyá akarják tenni. Az embert mindig is kísértette, hogy fáradság nélkül üdvözüljön. És az is biztos, hogy az az „ötezer” férfi igen vegyes erkölcsi szinten állhatott. De ott Jézus nem válogatott, hogy „te ehetsz, mert jó vagy”, „te viszont nem, mert sok rosszat tettél”. Isten felkelti napját jókra és gonoszokra.

Az Oltáriszentség esetében többről van szó. Vehetik a bűnösök is, de előtte gyónni kell. Sőt, igazából véve, mindenkinek gyónni kell, hogy vehesse és ehesse. Önmagunkra vonjuk az ítéletet, ha nem így teszünk. Ez nem látszik azonnal, hiszen pl. hány esetben halljuk templomba nem járóktól, hogy azért marad távol, mert ez vagy az is jár, és még áldozik is, pedig az élete nem mintaszerű. Ez nagy figyelmeztetés! Tehát a nem hívők is tudják, hogy milyennek kellene lenni a hívők életének. Persze ezzel önmaguk fölött is kritikát gyakorolnak. Mert azt is tudják, hogy kellene járni. De kibúvót mindig lehet találni.

Az Oltáriszentség igen különös táplálék. Valóban a velünk élő Jézus, mert itt és most is igaz, hogy senki nem lehet közömbös iránta. Szentekké nevel, de látjuk, hogy bizonyos szekták által a leggonoszabb változatot is ki tudja hozni az emberből. Annak idején is így volt. Akik Jézussal éltek, biztos, hogy formálódtak a belőle sugárzó tiszta szentség által. Tiszták lettek, de lehet, hogy még jobban begubóztak. Lásd Júdás vagy Pilátus helyzetét, akinek életsorsa maradjon Isten titka. Az Oltáriszentség közelsége azért mégis a megtérés szándékát erősíti, de legalábbis nem hagyja nyugton a közömbös embert.

A régebbi időkben csak ritkán volt szabad áldozni. A 20. század elején X. Piusz pápa szorgalmazta a rendszeresebb szentáldozást, s ezzel egy szerencsés szemléletváltást indított el. Még mindig őrzi néhány énekünk szövege a „rettegett” szentség gondolatát. Eszerint az Oltáriszentség olyan távoli szentség, hogy mi soha nem nőhetünk fel ahhoz az életminőséghez, amit Jézus hirdetett. Ez önmagában igaz, mert önerőből nyilván nem. De ha csak ezt hangsúlyozzuk, nagyon bele tudunk kényelmesedni bűnöktől iszapos világunkba. Tehát jó, hogy minden szentmisén járulhatunk szentáldozáshoz. A szentmise természetfeletti lakoma, és milyen ünneprontás lenne pl. egy menyegzői lakomán, ha elmennénk, de nem nyúlnánk az ételhez. Ugyanez a helyzet a szentmisén. Emlékeztessük a ránk bízott híveket, hogy hiányozzon nekik a szentáldozás, ha valami ok miatt nem járulhatnak áldozáshoz, és húsvéttól karácsonyig túl hosszú az a 8-9 hónap két szentgyónás között.

Másik véglet a könnyelmű szentáldozás. Nemcsak személyes sorsunkra nézve káros, hanem a példaadás miatt is. Hiszen a keresztény ember akkor is példát ad, ha nem akar! A szentáldozás gyakorlata sokféle görcsös kényszerhelyzetet szült már az egyháztörténelem folyamán, de éppen úgy lehetett mindig túllépni ezeken, mert ez az örök élet kenyere. Ez a kenyér mindig friss, soha nem romlik meg, és ha szennyes lélekkel vesszük magunkhoz, akkor előbb-utóbb lelkiismeret-furdalást érzünk.

Nagy jelzés az, amely néhány szentnek megadatott, hogy az átváltoztatás szavait kimondva átélték a megváltás nagyságát. Szent Pio atya példája is ezt mutatja.

Étkezéssel vonunk magunkra ítéletet? Milyen furcsa, hiszen az ítélet gondolata mindig valamilyen rossztetthez kötődik, és semmi köze az evéshez. Vagy mégis? Amikor valamit megeszünk, az belénk épül. A romlott és silány ételt a gyomrunk is megsínyli, de tartósabban fogyasztva az egész szervezetünk veszélybe kerül. Ugyanez érvényes szellemi szinten is. Mit engedünk lelkünkbe? Mivel tápláljuk természetfeletti létünket? Természetes étellel? Személyes üdvösségünket személytelen, gépies, arctalan, egyszóval szellemileg műanyag táplálékok vételével kockáztatjuk.

Az Oltáriszentség lelki igényt támasszon bennünk, hogy az áldozás nyomán már ne vegyünk észre, és ne engedjünk magunkba mindent, amivel a világ kecsegtet. Jó, hogy évente legalább egyszer kivisszük a szentséget az utcára. Szenteljük meg az utcát, hogy az utcai állapotok ne szorongassanak annyira!

Ámen