2009. június 21., évközi 12. vasárnap

A mai evangéliumi részlet Jézus egyik természeti csodáját beszéli el. Parancsol a viharos szélnek, mire az elcsitul, a bárka biztonságosan kiköthet, és a tanítványok megnyugodhatnak.

Ma, amikor a természet rendje egyre inkább felborul, és világossá válik az ember felelőssége e téren, sokszor eszünkbe jut e jelenet; milyen jó lenne most is szólni Jézusnak, és elülne a vihar, lenne elegendő és arányos mennyiségű eső, annyit sütne a nap, hogy minden szépen beérjen, és folytatható a gondolatsor: szólnánk neki, hogy intézkedjen a föld klímájának helyreállításában.

Jézus ura a természetnek, de a szeretet nem terjed ki arra, hogy helyettünk dolgozzon. Főleg nem úgy, hogy bűneink következményeit helyettünk tüntesse el. El fog jönni az új ég és az új föld, de amit okoztunk, annak velejáróit nekünk kell viselnünk. Jézus úgy segít, hogy Szentlelkét adja az állandó megtéréshez, a megújuló tetterőhöz, és ez is csoda. Sőt nagyobb csoda, mintha egy-két vihart megszüntetne, vagy egy-két sivatag helyébe zöldellő természetet varázsolna.

Jézus nekünk adta Szentlelkét, de a modern ember szereti altatni őt. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy elaltatjuk a lelkiismeretünket. Persze, ha rájövünk, hogy bajt okoztunk, felébred a lelkiismeretünk. Ekkor kétfajta válasz születhet, vagy szót fogadunk neki és javítunk életünkön, vagy újra elaltatjuk. Ha ez utóbbit sokszor ismételjük, akkor eljutunk egy ködös, nyomott, iszapos életállapotba, amely minden józan érzékünket elveszi. Élnénk a mának, de már ahhoz sincs kedvünk, és az azonnali élvezettől is félünk, mert mielőtt bárminek is örülnénk, belénk hasít, hogy el fog múlni. Nem könnyű a szabadulás, de nem lehetetlen.

Jézus, miután lecsendesítette a vihart, nem a módszert magyarázza el, hanem hitre szólítja a tanítványokat. És a hit ellentéteként a félelmet nevezi meg. Hit és biztonság, illetve hitetlenség és bizonytalanság összefüggenek. Pedig mennyien akarták már bizonyítani, hogy pont fordítva áll a dolog: A hit szerintük bizonytalanságunk jele, és nem biztonságunké. Ebben csak az a döbbenetes, hogy Krisztus nélküli észjárásukban mennyire magabiztosak. Ezek az emberek félelmüket azzal gyűrik le, hogy nem mozdulnak ki biztonságosnak vélt világukból.

Ma odáig jutottunk, hogy sokaknak Jézus még alvó állapotban sem kell. Teljesen ki akarják iktatni az életünkből. Mások viszont úgy gondolják, hogy Isten tényleg nem törődik a világgal, és ezért burjánzik a rossz.

Még az alvó Jézus társasága is jobb, mint az ébren levő ördögé. Ráadásul éppen őrá mondjuk, hogy sose alszik. A leninizmus egyik szlogenje volt, hogy az ellenség sosem alszik. A gonoszt sürgeti az idő, ezért nincs ideje pihenni. Ezzel akaratlanul is bevallja, hogy Isten erősebb, mint ő. Tudja, hogy erősebb, mégis nekiront. Isten belső világát nem tudja összekuszálni, ezért összekuszálja a természetet. Mindig annyit, ameddig az emberi tudás terjed. Ha Isten az embernek még hosszú időt ad, és például messzire fogunk jutni a világűrben, akkor biztos, hogy kozmikus méretű viharokat is fogunk produkálni. Ha a Föld egyensúlyát az önzésünkkel megbolygattuk, akkor biztos, hogy a világűr egyensúlyát is meg fogjuk bolygatni, ha odáig jutunk. Most még csak ott tartunk, hogy a működő műholdak belebotlanak a kimúlt és még vissza nem hullott műhold-maradványokba.

De ettől még folyjon a kutatás, és munkálja az ember a világot, mert a teremtés folytatása ránk lett bízva. Nem szabad félelemből begubóznunk, igenis lépjünk a kozmosz felé. A Máté-evangélium végén olvasható keresztelési parancs nem merül ki abban, hogy az embereket le kell önteni keresztvízzel, hanem azt is jelenti, hogy emeljük fel, amennyire bűneink ellenére tudjuk, isteni magasságokba a teremtett világot. De ehhez szükségünk van arra, hogy a rosszaságaink miatt keletkező viharokat Jézussal lecsendesíttessük.

Ha a nem hívő ember lelki viharba kerül, a hívő embert ébreszti. A hívő ember nem alszik, csak a nem hívő szerint alszik. Ha kellünk nekik, engedjük, hogy megrázzanak bennünket. Belterjes kísértésünk, hogy nem hisszük el a nem hívőről, hogy képes változni. És annyira bele tudunk szokni ebbe a „megszokott” kereszténységbe, hogy már nem vesszük észre, mikor ébreszt minket a külvilág. Ma a külvilág jelenségei nem engedik, hogy álomvilágba merüljünk.

Ébredjünk, hogy másokat is ébreszthessünk!

Ámen

Sánta János/Magyar Kurír