2009. június 28., évközi 13. vasárnap

A mai evangéliumban olvassuk, hogy Jézus feltámasztja Jairus leányát és meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt. Minden csoda Isten tökéletességéről tanúskodik, és arról, hogy az ember és rá való tekintettel a teremtett világ meg fog dicsőülni. Itt számszerű jeleket találunk: az asszony 12 éve szenved vérfolyásban és a meghalt kislány is 12 éves. A 12-es szám Isten és ember barátságának a jele, mert háromszor négy szorzata. A hármas szám Istenre utal, a négyes pedig az emberre. Ez utóbbi abból adódik, hogy Isten tökéletességét mi csak négyszögesítve tudjuk megfogalmazni; fogalmakba, kifejezésekbe zárva.

Jairus leányának feltámasztása és a vérfolyásos asszony meggyógyítása roppant különböző módon megy végbe: Isten sokféle módon tud csodát tenni, többféle módon, mint ahogy mi el tudjuk képzelni. A tolongás közepette az a beteg asszony valahogy odafurakszik Jézushoz, és megérinti őt. Emberileg nézve egyáltalán nem ünnepélyes esemény, és nem áll a figyelem kereszttüzében. A tanítványok el is csodálkoznak Jézus szavain, amikor megkérdezi, ki érintette meg ruháját. Teljesen hétköznapi körülmények, szinte méltatlanok egy csodához.

A másik csoda hosszas előkészület után történik. Jairus kérésének sok tanúja van. Elindul Jézus, nagy tömeg kíséri. Nyilván a csodavárás is hajtja őket. Jézus viszont csak a három apostolt viszi be magával, azokat, akik a színeváltozásnál is jelen vannak. Nyilván nem a helyszűke miatt, mert Jézus úgy is rendelkezhetett volna, hogy hozzák ki a kislány holttestét ágyastul együtt. Nem ezt teszi, hanem negyedmagával bemegy. Hogy így is hangsúlyozza, majd eljön az idő, amikor az apostolok kiemelkedő tanúi lesznek Jézus csodáinak.

Jézus felkelti a kislányt, hiszen Isten számára nincs halott ember, csak alvó, aztán a döbbenet erejét azzal oldja, hogy szól az ott levőknek, adjanak enni neki.

Mindkét csoda hatása emberi természetünk velejáróit is felszínre hozza. Amely persze valamiféle érzéketlenséget jelent, de nemcsak azt, hanem azt is, ahogyan Jézus végtelen kedvességgel „késedelmes szívűeknek” titulálja az emmauszi úti tanítványokat.

Jairus leányának feltámasztása olyan hatást vált ki, hogy mindenki megdermed, és elfelejtenek ételt adni a lánynak. Isten közelsége elfelejteti velünk természetes igényeinket. Ha valami miatt nagyon belelkesülünk, még enni is elfelejtünk. Az egyház szentjei nemritkán mondják, hogy a testvéri szeretet akkor kezd komoly szintre jutni, ha miatta hajlamosak vagyunk természetes igényeinkről megfeledkezni. Például az evésről vagy az alvásról. Persze, nem módtalanul, mert ezekre szükségünk van, és szeretetben élve is kötelez az ötödik parancsolat, de a lelkesedés nagy ajándék, mert egy kicsit a mennyország előízét hozza el. Kellenek ilyen pillanatok, amikor a másik iránti odaadás kiléptet bennünket a normális napi életritmusból.

A másik csodát igazából észre sem veszik a körülállók. Nincs semmi ünnepélyesség, nem hatja át a jelenlevőket semmiféle gyász, helyette ott a por, piszok, tolongás. Ez az asszony a hétköznapok csendes hőse, akinek apránként fogy az életereje, szó szerint elfolyik, de a tömeg akadályozó hatását leküzdve odajut Jézushoz.

Isten a nagy nyilvánosság előtt is tud csodát tenni, de ez a ritkán fordul elő. Jóval gyakrabban történik, hogy az őt kereső ember lelke mélyén megy végbe a csoda. S talán senki más sem látja, és nem is érzékeli. Pl. Lourdes-ban is végbemegy minkét fajta csoda. A csodás gyógyulásokat számon tartják, és jó, hogy így teszik. De nem szabad megfeledkeznünk a másik fajta csodáról sem, arról, hogy a változásról, amely az oda zarándokló emberek lelkében végbemegy. Lehet, hogy testileg még betegebb lesz az út miatt, de lelkében egészségesebbé válik.

Az egyik fajta csodához, amelyet Jairus leányának feltámasztása szimbolizál, vándorolni kell, a másikhoz, amelyre a beteg asszony meggyógyulása utal, otthon lehet maradni. Talán éppen kényszerből nem tud valaki zarándokolni, de ettől még nincs hátrébb az üdvösség útján. Mert azzal, hogy pl. ágyban fekvő házastársát ápolja, ugyanazt teszi, mint a beteg asszony, Jézust érinti, hiszen ő mondta, hogy jelen van minden rászorulóban.

Nem ritkán lehet hallani olyanoktól, akik pl. az ipolytölgyesi otthont vagy egy kórházat meglátogatnak, hogy adni akartak és közben ők kaptak. Voltaképpen kiből is árad ki az erő? A betegből vagy a gyógyítóból? Ha Jézust látják egymásban, akkor mindegy, mert Szentlélek kifogyhatatlan, és ő köti össze a beteget és a gyógyítót. Isten országa szempontjából mindegy, hogy oda valaki adományozóként vagy elfogadóként kerül, csak vegye észre, hogy lelki szingliként nem üdvözül. Ha egy váratlan helyzet falhoz állít pl. egy büszke embert, aki úgy érzi, hogy büszkeségének ereje árad ki belőle, azért meg nem kár. Ha szíve egy kicsit is nyitott, akkor sokkal nagyobb erőt kap Istentől azon keresztül, akinek segített.

Legyünk nyitottak ne csak az ünnepélyes, hanem a hétköznapi csodákra is!

Ámen