2009. június 7., Szentháromság vasárnapja

A Szentháromság titkával is így vagyunk. Általában idegenkedünk a hittitkok vizsgálatától, részben Isten misztériuma iránti tiszteletből, részben kényelemből. Egyfajta régi beidegződés él tovább, mondván, hogy készen fogadjuk el, amit Isten önmagáról mond. Ez rendjén van, de könnyen megfeledkezünk a folytatásról, hogy Isten világa nem valamiféle új tartalom, amelyet az emberek úgy kezelhetnek, ahogy akarnak, hanem üdvözítő és kikerülhetetlen találkozás Jézus Krisztussal, akit nem lehet megkerülni. Úgy vagyunk a hitigazságokkal, hogy vasárnaponként hallunk róluk a szentmisében, érezzük valamiféle kisugárzásukat, de nem annyira, hogy mindennapi életünkre, sőt erkölcseinkbe, testi-lelki zsigereinkbe behatoljanak. Ebből adódik, hogy egyazon templomban együtt lehetnek gyökeresen különböző hitvallású emberek. Vasárnap együtt mondják a Hiszekegyet, de hétköznap nem bírnak egymásra nézni. Eluralja őket saját észjárásuk, pártválasztásuk, és még sok minden más, ami nem összeköti, hanem elválasztja őket. Mégsem szabad őket képmutatóknak tartani, hanem lelkipásztorként az a feladatunk, hogy formáljuk őket. Például azzal a kérdéssel, hogy Jézus itt és itt, ebben a helyzetben mit tenne. Kevés plébánosi tapasztalatom van, de néhányszor már meglepődtem azon, ez az alapelv mennyire tudja tisztítani az emberek eszét.

A Szentháromság titkát – éppen úgy, mint a többi hittitkot – ki kell csomagolnunk, hogy áthassa mindennapjainkat. Isten, amikor önmagáról beszél, nem blokkolja le józan eszünket, hanem megtoldja azt, és a világ darabokban való látásától az egységes látás felé mozdít.

Mint minden hittikot, ezt is hasonlatokkal tudjuk megközelíteni. Ha hisszük, hogy Isten teremtette a világot, akkor abban mindhárom személy benne van. És ha körbenézünk a világban, lépten-nyomon különböző hármas egységeket fedezünk fel. Fizikai és szellemi dolgokban egyaránt. Egy folyónál az eredet, a folyó és a torkolat. Egy gondolatnál a gondolat megszületése, végbevitele és befejezése. Az idő titkában a múlt, a jelen és a jövő. Talán legismertebb hasonlat a család: apa, anya, gyermek. Egy fa esetében a gyökér, a törzs és a lombozat. Sorolhatnánk tovább. Mindegyiknek jellemzője, hogy egyszerre egy, de mégis három. Egyfajta szempontból egy, másfajta szempontból pedig három.

Isten egy valami, de három valaki. Egyetlen istenség, de három személy, Atya, Fiú és Szentlélek. Az Istenhez közeledő ember a Szentháromság titkát úgy éli át, hogy különbségeit nem feladva egyetért a másikkal. S minél fontosabb kérdésekről van szó, annál jobban. A részletkérdésekben nem kell egyetérteni, ott a helye az egyéni ízlésnek és tehetségnek.

Az Istentől távolodó ember fordítva működik. Azt, hogy „működik”, szinte szó szerint vehetjük, mert Istentől távolodva elveszítjük életünket, és sokféle külső erő játékszerévé válunk. Az Istentől távolodó (öntörvényű, önmegváltó) ember egy valaki marad, de egyre több valami szeretne lenni, végső soron mindennek birtoklója.

Egy átlagos ember egy személyben mi minden tud lenni: családapa, postás, szomszéd, testvér, keresztapa, házfelügyelő, sporthorgász, kuratóriumi tag stb. Ez a sokféleség nem bűnös dolog, sőt, nagyon helyes, hogy az ember élete legyen sokszínű, és kapcsolatrendszere szerteágazó. Veszélyessé akkor válik a dolog, ha egyre több olyan dolgot vállalunk be, ahol nem tudunk tisztességesen jelen lenni, de akaratunkat ott is érvényesíteni szeretnénk. Ma divatossá vált, hogy egyre több dologban legyünk úgymond társtulajdonosok. Fontos, hogy életünk formálásába legyen beleszólásunk, de ma odáig jutottunk, hogy abba is beleszólhatunk, amihez semmi közünk. A telekommunikáció révén akár a másik magánéletébe is.

Az isteni személyek azáltal mindenhatóak, hogy semmit se birtokolnak, hanem önmagukat adják. Az emberi személyeket megfertőzi a birtoklásvágy. Valójában semmi másnak nem kellene lennünk, egyes egyedül szentnek vagy Isten barátjának, és akkor ki fog tisztulni, hogy alacsonyabb szinten mit vállaljunk be.

Ha istenítjük magunkat, akkor biztos, hogy személytelenné válunk. Isten nem isteníti magát, ez teljesen ellentmondana önajándékozó szeretetének. Az ember viszont csak akkor lesz ember, ha nem önmagát, hanem Istent akarja megvalósítani életében.

Ma rengeteg az atya nélküli és a fiú nélküli ember. De még több a lelketlen ember. A Szentháromságot kihagyja életéből, ezért alapjában háromfelé esik szét az emberiség, persze ennek rengeteg felszíni szövevényével: Hiányzik az apa, tehát nem tudunk rendesen kezdeményezni, vagy bátortalanok vagyunk, vagy erőszakosak. Hiányzik a fiú, azaz nincs reményünk, és türelmünk bármit is létrehozni, mint szellemi vagy fizikai örökséget, és hiányzik a Szentlélek, azaz csak magunkra gondolunk, és a Szentlélek hiánya hozza magával anyátlan állapotunkat is.

Kérjük a bennünk lakó Szentlélek erejében a Fiút, hogy közvetítse kiáltásunkat az Atya felé, hogy élni szeretnénk.

Ámen

Sánta János/Magyar Kurír