2009. május 24. Urunk mennybemenetele

Ismerős a népi mondás, mely szerint az igazi vendégnek kétszer szoktak örülni: akkor, amikor megérkezik, és akkor, amikor elmegy. Sokan Jézussal is így vannak. Szép és megható a karácsony; Máriával együtt mi is kézbevehetjük és dédelgethetjük a kisded Jézust. Megrendítő a nagypéntek. A nem hívőből is kicsal bizonyos együttérzést ez a szerencsétlen ember, akit ronggyá vernek, majd keresztre feszítenek. Nem igazán tudunk mit kezdeni a húsvéttal, mert oly idegen annak a lehetősége, hogy feltámadott testben örökké éljünk. Mindezek nyomán éppen időszerű, hogy vissza is menjen a mennybe, így már nem zavarja kis köreinket. Sok embertársunk számára ennyi Jézus története.

Mégis van benne valami nyugtalanító, és ez a mentségünk. Nem lehet elfelejteni és megkerülni Jézust, legfeljebb tudatosan kihagyni az életünkből.

Jézus úgy megy el, hogy még inkább velünk marad. Eddig egyetlen nép körében élt, most már Szentlelke által mindenkiben él. Eddig kevesen láthatták fizikai szemeikkel, most már mindenki láthatja a hit szemével. Újfajta emberi családot alapít. Nehezebb őt észrevenni, mert bűneink korlátolttá teszik szívünket, de a hiteles emberek által mégis növekszik ez a lelki család, amelyet egyháznak nevezünk.

Jézus mennybemenetele nem fizikai helyváltoztatás, hanem olyan létforma kezdete, amely eddig ismeretlen volt számunkra. Mindig is szerettünk volna gondtalanul és veszélyek nélkül élni, de ez lehetetlen volt. Akik találkoztak a feltámadt Jézussal, biztos, hogy szívesen mentek volna vele együtt a mennybe, azonban nem ez volt a feladatuk.

Ha Jézus „felfelé” lép, mi nem követhetjük rögtön, hanem „oldalirányban” kell lépnünk – a másik ember felé. Egy táguló keret alakul ki.

Eszünkbe jut Jézus példabeszéde, hogy a mennyek országa olyan, mint amikor a hálóval mindenféle halat kifognak, a javát kiválogatják, a hitványát pedig eldobják. Sokszor panaszkodunk arra, hogy egyházunk tagjai nem annyira szentek, amennyire ez elvárható lenne. Első látásra szimpatikusabb egy kisegyház vagy egy szekta, mert ott olyan szívélyes és bensőséges a hangulat. Pláne, ha még anyagi egzisztenciát is ígérnek. Kétségtelenül szebb a csörgedező patak, mint a lassan hömpölygő folyam. De a tengerbe nem a patak folyik bele, hanem a folyam. És ha a folyam vizét megtisztítják, több ember jut ivóvízhez, mint a patak vizéből.

Jézus látta előre emberi nyomorunkat, álhatatlanságunkat, mégis meghívott országába. Elmegy, hogy még inkább velünk legyen. Õ, mint az Egyház feje már megdicsőült, mi, a tagok még nem, de a Szentlélek, a dicsőség lelke állandó nyugtalanságban tartja az embert, hogy formálja a világot, és előkészítse Jézus félreérthetetlen második eljövetelét.

Ha azt kérdezik tőlünk, mik vagyunk, azt válaszoljuk, hogy emberek. Ha azt kérdezik, kik vagyunk, megmondjuk a nevüket. A kettő mégis szétválaszthatatlan, hiszen személyünk irányítja természetünket. Jézusnak a megtestesüléssel ugyanolyan emberi természete van, mint bármelyikünknek, és az ő emberi természete már megdicsőült. Jézus nemcsak a földi harminchárom éve alatt volt Istenember, hanem most is az. Azzal, hogy a mennybe ment, nem vetette le az emberségét, mint használt ruhát, hanem bevitte a Szentháromság életközösségébe. Van már megdicsőült ember, senki sem mondhatja tehát, hogy ez lehetetlen. Lehet, hogy sokáig kerülgeti a kérdést, de halála közeledtével biztosan átéli, hogy hogyan tovább.

Jelképes a negyvenes szám. Sokszor találkozunk vele a Szentírásban, mert a szent számok egyike. Nem feltétlenül mennyiséget, hanem minőséget is jelent. Amikor Jézus értünk kereszthalált halt, a Mennyei Atya biztos, hogy rögtön elfogadta áldozatát, és megdicsőítette. Tehát nagypénteken ment a mennybe. Így az is biztos, hogy nem kellett még egyszer a mennybe mennie, nevezetesen a negyvenedik napon. Ha valami tökéletes, akkor nem kell ismételni. Isten nem korrektúrázza a saját művét. Mégis a húsvét utáni negyvenedik napon ünnepeljük mennybemenetelét. Az egyház a sok ünnep által elaprózza Isten titkait, hogy jobban megértsük az üdvösség művét.

Jézus a mennybe ment, mi még nem. Fáj a távolság, de éppen ezért várjuk a végső találkozást. Most még messziről kell egymást szeretnünk, és a bűnök akadályai ellenére, de ha mi is a mennybe jutunk, akkor már megszűnik a szétszakított állapot.

Ámen

Sánta János/Magyar Kurír