2009. május 3., húsvét 4. vasárnapja

A mai evangéliumban Jézus jó pásztornak nevezi magát. Életét adja a rábízottakért. Ezt bebizonyította nagypénteken, de aztán megdicsőülve még inkább bebizonyítja azzal, hogy már 2000 éve létezik egyházunk.

A mai napon papi és szerzetesi hivatásokért imádkoznak világszerte. Égető valóság, bár néha úgy tűnik, szlogenként is szeretünk dobálózni a mondattal, hogy paphiány van. A legutóbbi vatikáni statisztika arról számolt be, hogy világviszonylatban némileg nőtt a papok száma. De valóban szükség lenne több papra, hogy Jézus Krisztus evangéliuma minél jobban áthassa az embereket. A paphiány számtani adat. A hiányzó papok száma nem azonos a papok által nem lakott plébániaépületek számával. Itt minőségi kérdésről és a szív odaadottságáról van szó. Lengyelországban is igazak Jézus szavai, mely szerint „Sok az aratnivaló, és küldjetek munkásokat az aratásba”, nemcsak Magyarországon, vagy pl. Brazíliában, ahol átlagban kb. 100 ezer katolikus jut egy papra.

Hétköznapi életünkben látjuk, mennyire számít a jó szó. Krisztust nem ismerve is minden normális ember belátja, hogy egymásra szorulunk. Egymásnak valamiként pásztorai vagyunk. Jézus megerősíti és beteljesíti ezt a természetes emberi igényt; ha rá tekintünk, világossá válik, hogy mitől nevezhetünk valakit jó pásztornak. Természetes, hogy nekünk, akik életünket erre a hivatásra tettük, állandóan fejlődnünk kell e téren.

A pásztorok között különleges szolgálati forma a papság. Minden vallásnak vannak papjai. A papnak az a feladata, hogy összekösse a rábízottakat Istennel. Más szavakkal: a rábízottak áldozatát felajánlja Istennek. A katolikus pap pedig Jézus mint Örök Főpap egyetlen áldozatát jeleníti meg minden szentmisében. De nem egyszemélyes magánügyként, hanem a hívekkel együtt. S ha „magánmisét” mutat be, akkor is ott a világegyház, hiszen az átváltoztató szavak nyomán Jézus jelen lesz a kenyérben és a borban, s mivel ő a Fő, ott vannak a tagok is.

Modern világunk sokféle valláspótlékot kitermelt. Anyagi és szellemi értékek tömkelege lép az élő Isten helyébe, pontosabban nem maguktól lépnek oda, hanem önjelölt „vallásalapítók” által.

Nincs nem hívő ember, mert ha valaki nem az élő Istenben hisz, akkor helyette valami vagy valaki másban kezd hinni. S ha ezekből is kiábrándul, akkor önmagában hisz. A hívő magatartással viszont együtt jár, hogy kellenek papok. Olyanok, akik a pót-isteneknek bemutatott áldozatokat közvetítik. Akiknek a divat az istene, azoknak a papjai például a kozmetikusok vagy a ruhatervezők. Rajtuk keresztül áldoznak a divat istenének. Akinek saját igazsága az istene, és ezt akarja tűzzel-vassal érvényre juttatni, azoknak a papjai az ügyvédek. Rajtuk keresztül áldoznak az igazság istenének. Akinek egy politikai eszme az istene, annak az eszme hirdetője válik a papjává. Akinek a pénz az istene, azoknak pl. a brókerek a papjai, vagy ha szegény csóró az illető, akkor a nyerőgépek gazdái. Rajtuk keresztül áldoznak a pénz istenének. És sorolhatnánk tovább. Ezzel nem az illető foglalkozásokat szólom le, hanem csak arra hívom fel a figyelmet, hogy Isten nélkül mennyire viszonylagossá válik minden. Elszakítva teremtőjétől minden teremtmény önálló életet kezd élni, s mind fel akarja falni az embert. Ugyanez a helyzet az intézményekkel is, amelyek emberi szabályrendszerek, s arra hivatottak, hogy rendezzék egymás közötti kapcsolatunkat, s ráadásul valamennyire fölöttünk is állnak (hivatalok, szervezetek, törvényhozás), ezért könnyű őket összetéveszteni az élő Istennel. Határesetet képeznek az emberi nyelv és a család, az emberi kapcsolatok legszentebb formái, mert az előbbi az örök Ige megtestesülésére utal, az utóbbi pedig a Szentháromságra. E kettő pedig a kereszténység két alapvető hittitka, amelyből az összes többi forrásozik.

Nem kis számban élnek olyan embertársaink, akik több istenben hisznek, ezért annyiféle papra is szükségük van. Ez egyfajta modern politeizmus. Például vasárnap Istenben hisznek, hétköznap pedig a közvéleménynek. Vasárnap a lelkipásztor a papjuk, hétköznap pedig a médiacsinálók. Persze, akik így élnek, azoknak Jézus szolgája sem válik igazi papjává, mert az illető nem engedi, hogy az evangélium szava áthassa hétköznapjait. Ennek eredménye pedig az, hogy végül is egyiknek sem hisz igazán, hanem a kettőből összerak egyfajta saját világot. Ez a harmadik istene. Ott pedig már önmaga papjává válik, mert senkinek sem enged beleszólást az ún. magánéletébe.

Ha a fentieket figyelembe vesszük, egyáltalán nincs paphiány. Az ember nem tud áldozatok nélkül élni, áldozatbemutatók pedig kellenek. Ha nem Jézust, a jó Pásztort követjük, akkor követni fogunk másvalakit vagy valamit – kérdés, hogy miféle üdvösségre vezet.

Bárcsak mindenki idejében felismerné a Jézusban a jó Pásztort, aki az igazi emberi kiteljesedést akarja ajándékozni mindegyikünknek!

Sánta János/Magyar Kurír