2009. március 15., nagyböjt 3. vasárnapja

Tavasszal minden kerületben megszervezik a lomtalanítást. A pincében, padláson, lakásban felhalmozódott szemetet, hasznavehetetlen holmikat kihordják a kapu elé és a szemetes elviszi. Így a húsvéti ünnepekre megtisztulnak a házak. Jézus húsvét előtt a jeruzsálemi templomból lomtalanította a nem odavaló dolgokat. Kihajigálta az ólakat, kalitkákat, fölborította a pénzváltó asztalokat és kötéllel kihajtotta a kufárokat. Lelkünk templomában is idők folyamán felgyülemlenek a bűnök. Húsvét előtt itt is nagytakarítást kell rendezni. Nagyböjt 3. vasárnapjának szentírási olvasmányai emlékeztetnek minket lelkünk lomtalanítására. Az Evangélium rejtett értelmét keresve, úgy tűnik, három dologtól kell lelkünk templomát megtisztítani.

1. A lanyhaságtól, a lelki restségtől

A tanítványok, amikor később visszaemlékeznek a jeruzsálemi templom megtisztítására, a 68. zsoltár szavait vonatkoztatják a Mesterre: „Buzgóság emészt el házadért”. Jézusban tehát lobog az Atya ügye iránti szent lelkesedés. Ég benne az Isten iránti hódolat. Árad lelkéből az elmélyült imádság utáni vágy. Ez az égő buzgóság ragadja a szokatlan cselekedetre: a kufárok kiűzésére.

+! Ha Jézus emésztő buzgóságának fellobbanására gondolunk, nem kell-e szomorúan megállapítanunk, hogy belőlünk meg éppen a buzgóság kezd kihalni. Meg is nyugtatjuk magunkat: Isten bizonyára meg van elégedve velünk. Nem kíván tőlünk többet. Nincs szükség további tökéletesedésre. Elvégezzük szokott imáinkat, elmegyünk vasárnap a szentmisére, súlyosabb erkölcsi kilengéseink nincsenek. Így arra gondolunk, hogy napjaink szépen, minden különös erőfeszítés nélkül belefolynak az örökkévalóságba. De ha felütjük a Jelenések Könyvét, megdöbbenve értelmezhetjük magunkra Krisztus kifogásait, amellyel a laodíceai egyházat vádolja: „Ismerem tetteidet. Nem vagy se hideg, se meleg. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg. De mivel langyos vagy, kivetlek a számból.” Isten mindegyikünket meghatározott feladattal bízott meg. A feladathoz megadta a képességeket is. És elvárja, hogy feladatainkat buzgón végezzük el. Diogenész látta az embereket cél nélkül ténferegni az utcákon. Fogott erre egy üres hordót és kezdte föl-alá gurigatni. Nevetve kérdezték a járókelők: „Micsoda új trükk ez?” Így válaszolt: „Meg akarom mutatni, hogy én is csinálok valamit.” Vannak, akik oly ügyesen adminisztrálják magukat, hogy semmittevésükkel a lázas munka látszatát keltik. Legyen jelszavunk a buzgóság tekintetében: „Tevékenységünket 5-ös sebességgel járatjuk”. Mert 1-esben csak gyilkolja a motort és nem ad örömet a vezetőnek.


II. A dolgok varázsától, az öncélú gyűjtéstől

Pár évvel ezelőtt piacra dobták a kvarcórákat. Egyszerre minden gyermek agyonszekálta szüleit, hogy neki is ilyet vegyenek. Tízéves kislány hisztizve kiabálja: „Nem élhetek gördeszka nélkül!” A birtoklás szenvedélye könnyen úrrá lesz a lélekben. Azt hisszük, akkor élünk igazán, ha sok holmink van. Diogenész csak egy hordót tartott meg magának és egy poharat. A hordóban lakott, a pohárból meg ivott. De amikor észrevette, hogy egy fiú a tenyerével merített a forrásvízből, a poharat is eldobta. Mégis boldogabb volt, mint a modern kor embere, aki a párizsi világkiállításon 100.000 eszközt mutat be, amellyel életét könnyebbé teheti. Aztán elég egy negyedórás áramszünet, és tehetetlenebbnek érzi magát, mint az ősember, aki két kezével mindent megoldott. Kimondhatatlan csapást jelentene, ha a világ számunkra csupán megszerezhető tárgyakból állna. A tisztán anyagi dolgokból álló világ olyan sivár, amely elől csak az italba, meg a mámorba lehet menekülni. Jézus! Ostoroddal hajtsd ki lelkünk templomából a kuporgató élet ezer áldozati állatát, a luxuscikkeket és borítsd föl pénzváltó asztalainkat.

3. Önmagunk bálványozásától

Nagy a kísértésünk, hogy templomot emeljünk, de abban saját bálványképünket akarjuk imádni, vágyunk, hogy oltárt építsünk benne, de azon saját magunknak akarunk áldozatot bemutatni, s nem szolgálni akarjuk embertársainkat, hanem azt várjuk, hogy mindenki minket tömjénezzen. Nagyböjtben a magunkkal törődés helyett, fokozatosan észre kell vennünk a rászoruló embertársat is. Kövessük Urunk, Jézus példáját. Õ keresztjének hordozása közben is Jeruzsálem síró asszonyait vigasztalta. Hagyta, hogy megfosszák ruháitól és engedte, hogy a katonák szétosszák maguk között. Irgalmát a jobb latornak tartogatta, véres képmását Veronikának adta, Édesanyját Jánosnak ajándékozta, emberi lelkét az Atya kezébe ajánlotta. A töviskoronán kívül mindenét szétosztogatta. Ezt a magunkról elfeledkező lelkületet ápoljuk lelkünkben. Az önzést pedig engedjük lomtalanítani az Úrnak.

4. Töltsük be imádsággal

A vákuum, az üresség azonban visszariaszt. Lelkünk templomának sem szabad üresen maradni. Az imádság házává kell tenni. Be kell töltenünk imádsággal. Legyünk most nagyböjtben buzgóbbak az imádságban. Ne többet imádkozzunk, hanem mélyebben, összeszedettebben. Biztosítsuk a csendes lelkületet. Ne engedjük, hogy a vásárcsarnok lármája zavarja áhítatunkat.

* * *

Dolgozatírás. Csengetéskor a tanár kijelenti: nem szedem be a füzeteket. Mindenki kap egy piros ceruzát és saját maga javítja ki a hibákat. Az kap jó jegyet, aki több hibát vesz észre és javít ki a dolgozatában. Ne várjuk meg, míg Jézus ostorral űzi ki belőlünk a hibákat. Nagyböjtben vegyük kezünkbe a piros ceruzát és irtogassuk, javítgassuk hibáinkat. Imánk pedig a költővel szálljon az Úr elé: a langyosságtól segítsen leginkább megszabadulni. Amíg eredményt nem érünk el, kérve kérjük: „Langymeleget, Uramisten, ki ne vess a szádból!” (Sík Sándor: Júniusi körte)

Hajnal Róbert/Magyar Kurír