2009. március 29., nagyböjt 5. vasárnapja

Vannak szentírásmagyarázók, akik azt állítják, hogy Edessza pogány királya követeivel levelet küldött a Názáreti Jézusnak. A levélben közölte, hogy tudomására jutott a Jézusra váró halálos ítélet. Felkínálja, meneküljön Edesszába, ő védelmébe veszi. Jézus azonban nem szökött meg a keresztút elől, hanem tudatosan vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát.

Így volt, nem így volt, nem tudjuk eldönteni. Azt azonban János följegyezte evangéliumában, hogy pogány görögök keresték a Vele való találkozást, és Jézus a szenvedésének értelméről beszélt velük. Kifejtette, hogy a kereszt „élete nagy órája” lesz, amellyel megdicsőíti az Atyát, megdicsőül ő maga, és példaképpé lesz minden szenvedő ember számára.

Nagyböjt 5. vasárnapján, amelyet a liturgia a szenvedés első vasárnapjának nevez, szembesülünk azzal a misztériummal, miért kellett Jézusnak szenvednie. És talán az ő szenvedésének fényében a magunkéra is feleletet kapunk.

Miért szenvedett Jézus?

Amikor Clodvig, frank király, keresztelkedése előtt Jézus szenvedéséről hallott, kardjára csapott és így kiáltott: „miért nem lehettem én ott! Majd szétcsaptam volna frankjaimmal a zsidók közt!” Milyen jó, hogy Clodvig nem volt ott a frank sereggel! Megakadályozta volna a megváltást. Az Úr Jézus az őt kereső pogány görögök előtt kifejtette önkéntes szenvedésvállalásának okait:

1. Elvhűségből

Azt mondja passiójáról: „Most dicsőül meg az Emberfia.” Úgy érzi, gyáván elmenekülhetne, de akkor föl kellene adni elveit. El kellene árulni hivatását, ki kéne egyezni a farizeusokkal. Fel kellene hagyni a tiszta isteneszme hirdetésével. Ha viszont kitart meggyőződése mellett, akkor vállalnia kell a keresztutat és a halált. Ellenfelei megpróbáltak hízelegni, ráijeszteni, elhallgattatni. Jézus nem volt fakír, mazochista, aki keresi a fájdalmat vagy élvezi a szenvedést. Hanem hős volt, aki hűséges maradt elveihez élete árán is. Teljesítette kötelességét. Kitartott küldetése mellett.

A pompeji katona élete árán is hűséges volt őrhelyéhez. Akkor is, amikor hömpölygött feléje a Vezuv tüzes lávája, ő csak állt rendületlenül a kapunál. Állva temette be a hamueső. Jézus nem az őrállomásához, hanem az elveihez maradt hű. Egészen a vértanúságig. Ezt tükrözi a nagypénteki liturgia piros színe. Nem feketében gyászoljuk Jézus halálát, hanem pirosban ünnepeljük Õt, mint a vértanúk királyát.

+! Én se keressem a keresztet! Ne örüljek neki! Ne élvezzem a fájdalmat! De maradjak hűséges elveimhez akkor is, ha ezért szenvednem kell. A költő is erre figyelmeztet: „Vesd meg, kik egy jobb falatért eladják magokat. Százszorta inkább éltedet tagadd meg, mint magad. Hadd vesszen el az élet, ha a becsület marad!” (Petőfi Sándor: Ha férfi vagy, légy férfi)

Az Egyháznak szüksége van arra, hogy gerinces, elveihez hűségesen ragaszkodó hívei tudjanak NEM-et mondani hízelgésnek és fenyegetésnek egyaránt, ha az Isten ügyéről van szó. Úgy, mint Jézus. Õ nem kereste az összeütközést, kitért a provokálás elől, de gyávaságra nem lehetett rávenni. Akkor jöjjön inkább a Golgota és a kereszt.

2. Engedelmességből

Jézus földi életében gyakran beszélt szenvedéséről és haláláról. Úgy emlegette, mint „életének nagy óráját”. Szenvedése Isten üdvözítő tervének teljesítése volt. Õ nem úgy fogadta a szenvedést, mint véletlen katasztrófát, kikerülhetetlen tragédiát, hanem mint az Atya akaratát. Jézus passiójában bemutatta, hogy van még a földön tökéletes engedelmesség az Atya akaratának teljesítésében. Krisztus engedelmessége mellett minden emberi engedetlenség elvesztette igazi élét. A bűn lényege ugyanis abban áll, hogy az ember visszautasítja Isten akaratát: „Nem szolgálok!”, és visszautasítja Isten szeretetét: „Nem kell!” Jézus ezt tette jóvá halálig tartó engedelmességével és végtelen szeretetével. Nagypénteken 3 órakor ezért helyreállt a kapcsolat Isten és az ember között. Mert a Mennyei Atya az ő viselkedésében többet kapott engedelmességben és szeretetben, mint amennyit a világ bűne megtagadott tőle.

+! Ezért tör fel ajkunkon a hála a Keresztút minden állomásán: „Imádunk téged Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot!” Ezért ünnepeljük nagypénteken a leleplezett keresztet: „Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha a világnak váltsága. Jöjjetek hát keresztények, hódolattal hajtsunk térdet. Üdvözlégy szent keresztfa!”


3. Helyettesítő elégtételként

Krisztus helyettünk vetette alá magát az Atya ítéletének. Ilyen helyettesítő elégtételre ismer példát a történelem. Régi görög történetírók feljegyezték Kodrus király életét, aki önmagát áldozta fel, hogy megmentse népét a pusztulástól.
Az athénieket ellenség támadta meg, s ostrom alá vette a várost. A szorongatott város királya megkérdezte a delfi jósdát, mi lesz a sorsuk. Válasz: a város felszabadul, ha a király az ellenség által elesik. A hír eljutott az ellenség táborába is, és ezért senki sem merte bántalmazni. Végre Kodrus éjszaka álruhában a táborba lopódzott. Az őrök kémnek gondolták és leszúrták. Az athéniek megmenekültek. Ezt a szempontot állította előtérbe az Úr, amikor kijelentette: „Ha a búzaszem nem hull a földbe és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz.”

+! Hány bűnös megtérését tudnánk mi is kiesdeni, ha saját szenvedésünket egyesítenénk Jézus áldozatával!

*

Miért a szenvedés? Örök emberi kérdés. Saját szenvedésem okát nem mindig tudom megfejteni. Csak annyit tudok, hogy Valaki tudja. És ebben nyugszom meg. Ehhez még hozzátehetem: és azt is tudom, hogy Valaki nem magyarázkodott, hanem magára vette a keresztet, és bemutatta, hogy együtt érez velem, és hogy a szenvedés nem a Gondviselés tévedése. Azon átcsillan a szentek által oly gyakran hangoztatott megállapítás: „Földi életünk legnagyobb értéke a néma, panasz nélküli szenvedés!”

Hajnal Róbert/Magyar Kurír